Hogyan lett a párizsiak egyik kedvenc szórakozása a hullaház látogatása a 19. század végén?

Augusztus 5-én, néhány nappal a bejelentés után már akkora volt az érdeklődés, hogy az utcán is állt a sor a hullaház előtt. A forgalom leállt, sok párizsi pedig annyira be szeretett volna jutni az épületbe, hogy gyakran dulakodás tört ki. Egy korabeli újság így írt a tülekedésről: „A tömeg vad üvöltések közepette rohan az ajtóhoz; elejtett kalapokon taposnak, napernyők és esernyők törnek, tegnap pedig több nő is rosszul lett, miután majdnem megfulladt.”

Ekkora már több mint 150 ezren látogatták meg a hullaházat, hogy lássák az Enfant de la Rue du Vert-Bois-t (Rue du Vert-Bois-i gyermeket) - írja az Atlas Obscura. Bár ez kimagasló látogatottságot jelentett, a párizsi hullaházban egyáltalán nem volt szokatlan a hatalmas tömeg. A hullaház a 19. század végére a város egyik fő turistalátványosságává vált. Az épületben alapvetően azért állították ki a holttesteket, hogy a barátok vagy hozzátartozók azonosítani tudják elhunyt szeretteiket, sokaknak azonban nyilvánvalóan nem ez volt a céljuk a látogatással – egyszerűen szórakozni akartak. És minél szörnyűbb és titokzatosabb volt egy ember halála, annál többen voltak kíváncsiak a holttestére.

A University of South Carolina professzora, Vanessa R. Schwartz szerint „a hullaház a hírlap kiegészítője lett, amennyiben színre vitte azt, amit a nemrég elhunyttal kapcsolatban nyomtatásban már szenzációhajhász módon részleteztek”. Az újságok akárhányszor lefejezett emberről vagy egy véres kiállított törzsről számoltak be, emberek ezrei áramlottak a hullaházba, hogy megnézzék azt.

Schwartz egy másik példát is hoz: 1895-ben egy francia napilap arról számolt be, hogy egy 18 hónapos gyerek holttestét húzták ki a Szajnából. Másnap, amikor a közelben egy hároméves gyereket is holtak találtak, az újság meglebegtette, hogy a lányok akár testvérek is lehettek. Azonnal párizsiak tömegei rohantak a hullaházba, hogy felállítsák a maguk elméletét a testvérkérdéssel kapcsolatban. Az emberáradat akkorára duzzadt, hogy rendőröket kellett kirendelni a nyugalom fenntartása érdekében.  

1885-ban a The Crimson nevű újságban egy amerikai író következőképpen számolt be élményeiről: „Az emberek összezsúfolódnak és lökdösődnek; öreg boszorkák mutogatnak az üveg irányába, miközben egymásnak kárognak; csinos nők bámulnak arcukon sápadt részvéttel, de mindamellett a lenyűgöző látvány iránti szomjas mohósággal. A kisgyerekeket erős karok emelik fel, hogy ők is láthassák a rettenetes jelenetet. És látják is, és magasba emelik apró, reszketeg karjaikat, miközben vidáman gagyognak.”

A 19. század végéig a hullaház már annyi turistát vonzott, hogy szinte minden útikönyv említést tett róla. Mint Hughes Le Roux író, újságíró 1888-ban megjegyezte: „Kevés olyan ember van, aki járt Párizsban, de nem ismeri a hullaházat.” A helyi árusok is meglátták a lehetőséget a bizarr látványosságban, és narancsokkal, aprósüteményekkel és kókuszdarabkákkal jelentek meg az épület mellett.

Bár más hullaházak is vonzottak látogatókat, a párizsival egyik sem versenyezhetett. Ez azonban megfelelt az eredeti szándékoknak: amikor a francia főváros hullaházát 1864-ben újjáépítették, a várostervezők úgy alakították ki az épületet, hogy a minél gyorsabb azonosítás végett a lehető legtöbb látogatót vonzza. A hullaház, mely a Notre-Dame-székesegyház mögött volt, a hét minden napján nyitva volt a hajnali óráktól sötétedésig, jóval tovább tehát, mint bármely más hullaház a korban.

Az épület belső elrendezése is csalogató volt. A kiállítóteremben, ahol egyszerre akár 50 ember is elfért, a holttestek két sorban hevertek kőlapokon egy üvegablak mögött. Az üveg két oldalán egy-egy zöld függöny lógott, ami a korabeli újságírókat gyakran üres kirakatú korabeli boltokra emlékeztette. A hullaház dolgozói a halottak ruháit a holttestek közelében elhelyezett fogasokra akasztották fel. Eleinte egy mennyezeti csapból fecskendeztek hideg vizet olykor a halottakra, hogy így lassítsák a lebomlási folyamatot; ezt 1882-ben egy hűtőrendszer váltotta fel.

A hullaházat gyakran hasonlították a színházhoz. Émile Zola például olyan látványosságnak nevezte, amit mindenki megengedhet magának. Amikor nem voltak éppen kiállított holttestek a hullaházban, dühös tömegek panaszkodtak arra, hogy a halál épp aznap tart szünetet, tekintet nélkül az ő közérzetükre. Amikor azonban a színházi párhuzamot emlegetik, nemcsak a kiállított hullákról van szó. A rendőrség ugyanis gyakran hozott gyilkossággal gyanúsított embereket a hullaházba annak érdekében, hogy szembesítsék őket az áldozatukkal, abban bízva, hogy tettük következményeinek sokkoló látványa vallomásra bírhatja őket. Olyannyira sokat reméltek ettől a módszertől, hogy a még drámaibb hatás érdekében 1888-ban még a villanyvilágítást is bevezették a hullaházban. A módszer meglepő módon működött. A párizsi bűnügyi iratok számos olyan esetet rögzítettek, amikor a korábban együttműködni vonakodó gyanúsítottak a szembesítés hatására bevallották a bűncselekmény elkövetését. 

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

tél
Múlt-kor magazin 2022

• A szeretet mártírjai – megjelent a Múlt-kor téli száma
• Maksymilian Kolbe atya önfeláldozása
  
• Az embermentő Jane Haining
  
•  Sisi unokahúgának botrányos emlékiratai
  
• Diego Velázquez: Krisztus Márta és Mária házában
  
• Karikás Mihály és a Kis Pipa
• A fordulatra képtelen fenegyerek: Grósz Károly
  
• A Szentföld egy magyar tiszt szemével
  
• Clara Schumann – A nő, akinek először sikerült