Hatóságilag támogatott prostitúcióval küzdött a „szodómia” ellen a Velencei Köztársaság
Egy letűnt kor asszonyai
A 16. századi velencei vezetés azzal kívánta elejét venni a „szodómia járványának”, hogy a női prostitúciót támogatta.
Morális pánik
1511. március 26-án Marino Sanudo velencei lakos a következőket írta naplójába egy félelmetes földrengés kapcsán, amely lesújtott a városra:
„A kémények dülöngéltek, a falak szétrepedtek, a harangtornyok is dőltek, a magasan lévő dolgok a földre zuhantak, és a víz a csatornákban – még a Canal Grandéban is – forrt, mintha tűz égett volna alatta.”
Másnap a város pátriárkája, Antonio Contarini beszédet intézett a város kormányzó testületéhez, a signoriához. Sanudo szerint ennek során a város lakóinak bűnös viselkedését, főként a szodómiát tette felelőssé a katasztrófáért: „E vidék tele van bűnnel, főként szodómiával, amelyet bármire való tekintet nélkül mindenhol művelnek.” Arról is beszámolt beszédében, hogy a város prostituáltjai „üzenetet küldtek neki, miszerint képtelenek megélni mesterségükből. Senki sem megy hozzájuk, mert annyi szodómia van, és még az idős férfiak is többet kapnak belőle, mint amennyire számítanak.”
Minden szexuális „bűn” közül a szodómiát tekintették a leggyalázatosabbnak a korban. Megtagadta a szaporodást, eltért a hagyományos családtól, és úgy gondolták, fenyegette a társadalom rendjét is. Emellett ott volt nevének kapcsolata a bibliai Szodoma városával is, amelynek lakosai bűnös életvitelükkel magukra vonták Isten haragját és büntetésképpen a totális pusztítást. Sok velencei számára az 1511-es földrengés a legújabb volt egy sor csapás közül, amelyekben hasonló isteni rosszallást véltek felfedezni.
Egy 1497-es pestisjárvány során Timoteo da Lucca ferences szerzetes prédikációt adott elő a Szent Márk-székesegyházban, melyben arra szólította fel Agostino Barbarigo dózsét, hogy „szüntesse meg az okokat, amelyek a pestishez vezetnek”, beleértve „a szodómia társaságait”. 1499-ben a török flotta vereséget mért a velenceiekre a Jón-tengeren a zonchiói ütközetben, majd 1500-ban Modonnál. Az év júliusában a dózse egy névtelen levelet kapott, amely arra utasította, tisztítsa meg a várost „egyes főbenjáró bűnöktől”, beleértve a „mocskos vágyat”, hogy Isten jóakaratát visszaszerezzék.
1509-ben a velencei hadsereget legyőzték a franciák Agnadellónál. Gerolamo Priuli kereskedő, bankár és jövőbeli dózse szintén Velence erkölcsi romlottságát hibáztatta ezért a vereségért. Naplójában arról írt, illatozó ifjak kivágott ingeikben „vágyat keltenek”, „fényűző és szexuális” viselkedésükkel. Elítélte a „fehér szakállú” nemeseket is, akik a „szodomita bűnbe” estek, és fizettek az ifjaknak, „hogy azok kielégítsék őket a bűnben.”
Hiábavaló szigor
A velencei hatóságok a törvény vaskezével válaszoltak a szodómia által jelentett „fenyegetésre”. Az állambiztonságért felelős, mindenki által rettegett Tízek Tanácsa 1418-ban átvette az ezzel kapcsolatos bírósági ügyek lefolytatását. Az elkövetkező 80 év során legalább hat rendeletet adott ki, amelyben megtiltotta a szodómiát és megparancsolta a hatóságoknak, hogy nyomozzák ki mind a nyilvános helyeken, mind a hajókon, mind a magánlakásokon.
1500 augusztusában, a Modonnál történt tengeri vereséget követő pánik csúcsán a Tízek azt is kijelentették, hogy a szodómiás ügyekben a „passzív” partnerek ugyanolyan büntetésre számíthatnak, mint „aktív” társaik. E büntetések igen szélsőségesek is lehettek: lefejezés, majd a test elégetése, börtön, pénzbüntetés, száműzetés vagy korbácsolás. A csonkítás is gyakorta szerepelt a büntetések között – általában egy kezet, vagy a szemeket érintette, így az áldozatok nem tudtak munkát vállalni. Gúnyos csavarként emellett sokszor elrendelték a „szodomiták” orrlyukainak elvágását, vagy az egész orr levágását, amelyek általában a nőknek fenntartott büntetések voltak. A cél ugyanaz volt: ahogy a nőktől elvette az ilyen büntetés a társadalmi és gazdasági értéküket adó szépségüket, úgy a „természetellenes” szexuális kapcsolatokban részt vevő férfiaktól is.
Az állam ennél meggyőzőbb módszerekkel is igyekezett megszabadulni a szodómiától – beleértve a női prostitúció nemhivatalos támogatását. A prostitúció régóta megengedett volt Velencében, főként a Rialto közelében, ahol a „meretricék” (legálisan dolgozó prostituáltak) havidíjat fizettek a hatóságoknak, hogy gyakorolhassák mesterségüket. A 16. század elején Marino Sanudo szerint mintegy 11 654 prostituált volt Velencében – azaz a lakosság körülbelül egytizede. A cenzúrázatlan sajtó lehetőséget biztosított arra, hogy a köztársaság diszkréten terjessze a prostitúciót támogató, a szodómiát pedig ellenző üzeneteit. Két, ekkoriban kiadott, velencei dialektusban keletkezett vulgáris szonett is említ egy bizonyos Andrea Zanét, akit szodómiáért kivégeztek és elégettek. A hatóságok megengedték továbbá – bár hivatalosan sosem támogatták – a prostituáltak nyílt magamutogatását a Carampane kerületben található bordélyházak emeleteiről. Az olyan földrajzi nevek, mint a Ponte delle Tette („Csecsek hídja”) és a Fondamenta delle Tette („Csecsek rakpartja”) is ebből a korból származnak.
1516-ban a Tízek Tanácsa jóval pontosabban körvonalazott törvényi támogatást biztosított a prostituált nőknek egy újabb rendelettel, amelytől azt remélték, elűzhetik „a szodómia legromlottabb és legistentelenebb bűnét”. A Tízeket főként azok a „bizonyos 30, 40, 50 és 60 éves és afölötti férfiak” zavarták, „akik prostituáltakként és nyilvános 'meretricékként' adják magukat, és pénzzel és más rossz módokon hívnak magukhoz aktívakat, hogy elkövessék azt a szégyenletes és gonosz aktust.” A rendelet újra kimondta a „passzív” és „aktív” felek számára az azonos büntetéseket.
E rendelet bizonyult azonban Velence utolsó próbálkozásának a kérdésben. A 16. század közepére az államnak lényegesen fontosabb teendője is akadt, a törvények pedig láthatóan nem tántorították el a férfiakat attól, hogy egymással közösüljenek. A reneszánsz kor irodalmárai emellett egyre jobban kezdték elutasítani a gondolatot, hogy a homoszexualitás bűn lenne. 1531-ben Antonio Vignale sienai író és költő már Velencében adta ki „La Cazzaria” című sikamlós dialógusát, amely megkérdőjelezte a hagyományos szexuális moralitást és az emberi természet részeként védelmébe vette a homoszexualitást. A prostituáltak által rettegett keresletcsökkenés sosem következett be, mi több, ahogy Velence politikai és gazdasági hatalma tovább csökkent a térségben, a város a mindennemű élvezetek – köztük a szex – európai központjává alakult át. Amikor III. Henrik francia király 1574-ben idelátogatott, elengedhetetlennek tartotta, hogy találkozzon a neves kurtizánnal, Veronica Francóval. Henrik ráadásul olyan férfi hírében állt, aki időről időre a szodómiába is belekóstolt.
Miért fizessen elő?
Pénzt takarít meg
Házhoz visszük
Hozzáférés a teljes digitális archívumhoz
