Gyerekeket fogadott örökbe India császárnőjeként Viktória királynő

2022. november 22. 10:20 Múlt-kor, Klió

Miles Taylor, a Yorki Egyetem Modern Történelem Tanszékének professzora könyvében azt mutatja be, hogyan hatott Viktória királynő Brit India történelmére, és hogyan került közel a távoli országhoz annak ellenére, hogy soha nem lépett India földjére. Az 1857-es indiai szipojlázadás leverése után a Brit Kelet-Indiai Társaság tulajdonában lévő birtokokat és protektorátusokat beolvasztották a Brit Birodalomba. De hogyan lett Viktória királynőből India császára?

Korábban

Fodor Mihályné: A császárnő – Viktória királynő és India című recenziója a Klió történelmi szemléző folyóirat 2021/3. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.

Ő személyesítette meg Indiában a brit uralmat közel fél évszázadon át. A halála után fia, unokája és két dédunokája is viselték az India császára címet. A brit királyi család és az indiai szubkontinens hosszú kapcsolatáról eddig nem született alapos tanulmány. Britannia nem szívesen beszél a modern Indiáról, ott pedig nem szívesen emlékeznek a gyarmati korszakra.

Mindazonáltal Viktória halála után is számtalan emlékmű, középület, utca viselte a nevét. Uralkodása egybeesett a nép nyelvén való nyomtatás felvirágzásával, az olvasás, az újságkiadás elterjedésével. Számtalan életrajz, versgyűjtemény, dicsérő szöveg jelent meg a császárnőről, és a naplóját több indiai nyelvjárásra lefordították. Az indiai ajándéktárgyak elárasztották a brit udvart a lojalitás jeléül. A sikeres 1851-es világkiállítás után felállították Kensingtonban a Birodalmi és Gyarmati Intézetet, Oxfordban pedig az Indiai Intézetet.

Ekkora lojalitást könnyebb mérni, mint megmagyarázni. Indiában kis réteget érintett a brit uralom. Kevesebb mint 1000 hivatalnok és kb. 160 ezer európai betelepülő állt szemben 250 millió indiaival. Hogyan lehetett ekkora tömeget rávenni a királynő csendes imádatára? A magyarázat részben a klientúra, a kollaboráció: lojalitás révén engedményeket lehetett szerezni a gyarmati hatalomtól. Egy másik magyarázat szerint az indiai lojalizmus a Ghandi előtti konzervatív értelmiségre volt jellemző, amely hitt az európai liberalizmusban.

Ghandi maga is támogatta a brit koronát. Emellett a brit uralom „birodalmi polgári státuszt” nyújtott, azaz az indiaiak beléphettek a birodalmi hivatalokba, az egyetemekre, még az angol parlamentbe is bekerülhettek. A monarchia tehát széles körű birodalmi identitást biztosított. Viktória soha nem járt Indiában, de számos indiaival vette körül magát. Eleinte el akarta foglalni, meg akarta téríteni az országot.

Az 1857–58-as lázadás megváltoztatta a gondolkodását. Egyre jobban rokonszenvezett az indiai néppel, távol állt tőle a rasszizmus. Az indiai nép is a magáénak érezte őt, végül már épp annyira volt indiai maharáni, mint brit uralkodó. Indiában Viktóriának kiterjedt kiváltságai voltak, s mivel otthon nem játszhatott politikai szerepet, ezt az indiai domíniumban találta meg. Viktória whig királynő volt, Lord Melbourne neveltje. Az alkotmányos monarchia légkörében nőtt fel, whig hivatalnokok választottak számára férjet és udvaroncokat.

Működését az 1832-es whig reformtörvény szabályozta, kiváltságait a parlament korlátozta. Indiában Britannia hatalmát a Kelet-Indiai Társaság gyakorolta. Az uralkodó az anglikán egyháznak és a hadsereg egy részének a feje volt Indiában is. A Társaság és a Parlament tehát kettős uralmat gyakorolt. Azt, hogy milyen mértékben szólhat bele Britannia az indiai pénz- és hadügyekbe, szerződések szabták meg.

Brit Indiai 1862-es 1 mohur (=15 ezüstrúpia) aranyérme viktória képmásával.

Szabályozták a kereskedelmi koncessziókat, megtiltották az özvegyek elégetését és a lánygyermekek elpusztítását. E szabályokat kiterjesztették Nepálra, Burmára, Jávára, amelyek szintén a Brit Kelet-Indiai Társaság ellenőrzése alá tartoztak. Tulajdonképpen e szerződések Britanniának India fölött gyakorolt főhatalmát rögzítették. Figyelemre méltó, hogy ezeket nem a korona, hanem a Társaság képviselői írták alá, amely valósággal szuverén államként viselkedett.

IV. Vilmost 1837 júniusában Viktória követte a brit trónon. Az új uralkodót „Nagy Britannia és Írország királynője, a hit védelmezőjeként” jelentették be. Indiában a főkormányzó hirdette ki, hogy Viktória lépett a birodalom trónjára. A fogadtatás visszafogott volt. A Társaság kifejezte hódolatát, de azt a reményét is, hogy a királynő meghagyja az önállóságát. Voltak, akik megütköztek azon, hogy nő az uralkodó, „hogyan fognak engedelmeskedni neki a férfiak?”, és lehet, hogy „a bennszülöttek nem fognak bízni olyan pénzérmében, amelyen egy asszony képe látható”.

Végül a negyvenegy fejedelemségnek több mint a fele küldte el gratulációját a királynőnek. Az evangélikus egyház és az anglikán egyház misszionárius szervezete kiváltságokat kapott Viktóriától, Madrasban és Bombayban anglikán püspökségek létesültek, a kalkuttai püspök, India érseke tizenkilenc új egyházközséget alapított.

Viktória 1840-ben férjhez ment, Albert Saxe-Coburg és Gotha hercegéhez, s egy férjezett királynőtől már utódokat és a dinasztia uralkodását várták el. Két éven belül meg is született Viktória hercegnő, majd Albert Edward walesi herceg. Az idővel megszületett kilenc gyermek még stabilabbá tette az uralkodónő és a monarchia helyzetét.

Viktória és Albert esküvője. George Hayter festménye

A nepáli főminiszter, Jung Bahadur elutazott Londonba, tizenöt láda szőrmét és fegyvert vitt ajándékba. Pandzsábból áramlottak a kincsek a britekhez. Dalhousie a szikh háborúban zsákmányolt fegyvereket és egyéb kincseket Londonba küldte, a kasmíri maharadzsa pedig évente nagy mennyiségben küldött a királynőnek kasmíri sálat. Viktória étvágya egyre nőtt: előbb egy ágyút adtak neki a szikhek, azt kitette a teraszára, majd még többet kért, és híres indiai hadvezérek fegyverzetét is szívesen fogadta.

Dalhousie ezután átadta neki a Koh-i-Noor gyémántot, amely korábban számtalan indiai törzs, nép kezén ment keresztül, míg szikh tulajdonba került. A főkormányzó a ruhájába varrva, a testén vitte az értékes követ Londonba. A Lahore palota sok egyéb értéke is a britekhez került. A kincseket az 1851-es világkiállításon mutatták be. A legmohóbb a kincseket illetően maga Viktória volt.

A királyi pár indiai gyerekeket is fogadott örökbe, és Viktória sok indiai gyermeknek volt a keresztanyja. Két gyermek felnevelését vállalták, az egyik a 11 éves indiai kis hercegnő, Gouramma, a másik egy 8 éves kisfiú, Duleep Singh szikh maharadzsa volt. Mindkét fiatal keresztény hitre tért. Duleep 18 éves korában csatlakozott egy önkéntes hadsereghez. Közben járt Indiában, Kairóban találkozott egy fiatal lánnyal, akit feleségül vett. Norfolkban telepedtek le, hat gyermekük született, egyiküknek a királynő lett a keresztanyja. Duleep Singh vissza akart térni Indiába, hogy elfoglalja szikh vezetői helyét, de 1893- ban, távol a hazájától és a családjától Párizsban meghalt.

Viktória gondoskodott a maharadzsa családjáról. A szerző szerint Viktória azért ragaszkodott oly nagyon a két fiatal száműzötthöz, mert őszinte részvétet érzett azok iránt az indiai uralkodók iránt, akiket a britek fosztottak meg a hatalmuktól. Volt a királynőben egyfajta erős anyai ösztön is e száműzöttek iránt, emellett terjeszteni akarta az evangélikus vallást.

Bombay látképe az 1880-as években

A távíró használata még közelebb hozta Viktóriát az indiai domíniumhoz. 1872-ben intézte első beszédét az indiai néphez, és táviratok útján érkeztek jókívánságok a walesi herceg felgyógyulása alkalmából. Különösen nagy fejlődésen ment át Bombay a XIX. század második felében. Hatalmas kereskedelmi központ lett főleg a párszi, zsidó és brahmin közösségek munkája és adományai révén. A fejlődés nyomában ott volt a szegénység, az éhínség. Három nagy hullámban sújtott le. A szárazság, a gabonahiány okozta, de hiba volt, hogy a britek nem akadályozták meg az exportot, nem segítettek időben. Később London segélyalapot létesített a királynő védnökségével.

Állami monopólium volt az ópium is. Már nemcsak Kínának szállítottak, hanem az indiaiak is fogyasztották. Egy társaság Viktóriát tette felelőssé ezért. Az 1890-es évek elején Gladstone kormánya megpróbálta megállítani az ópiumkereskedelmet, de csak a XX. század elején sikerült véget vetni neki. Az alkohol-forgalmazás szintén India Kormánya ellenőrzése alá tartozott, meg is adóztatta azt. Az indiai brit hadseregben szigorúan szabályozták a fogyasztást, másutt szemet hunytak fölötte a nagyobb jövedelem érdekében. Az antialkoholizmus nemzeti mozgalommá szélesedett. Viktória ebbe nem avatkozott bele. Ő a gondoskodást személyesítette meg, nem a piac fölötti ellenőrzést.

Az 1900-as év nyarán Viktória gyorsan öregedett. 1901. január 15-étől rosszabbodott az állapota, és január 22-én meghalt. Az osborni kápolnában ravatalozták fel, koporsóját a királyi zászló borította a skót oroszlánnal és az ír hárfával. A zászló alatt egy indiai sál volt, a padlón pedig indiai szőnyeg. „Halálában, mint életében is, India soha nem volt távol a királynőtől” – írja a könyv szerzője. Indiában háromnapos gyászt tartottak, a köztisztviselők a gyász jeléül fehér fátylat viseltek, és fehér drapériával vették körül a császárnő képét.

Miközben a halottat a frogmore-i mauzóleumban helyezték nyugalomba, Indiában egész februárban tartottak a megemlékezések, özönlöttek az életrajzok, kegyeleti beszédek. India anyját, a példamutató özvegyet, a szuverén női uralkodót gyászolták. A királynő a hindu istenségek egyike lett Adya-Sakti néven. „Látható képviselője ő a láthatatlan Gondviselésnek” – írta egy újságíró. Lord Curzon alkirály egy hatalmas Viktória Emlékcsarnok építésébe kezdett.