Első világháború: tévedések tragédiája

2014. október 18. 08:27

Korábban

Hatalmas lelki teher

Csejtei Dezső szegedi társadalomtudós előadásában a világháborút mint civilizációs jelenséget elemezte Oswald Spengler és Thomas Mann munkásságában. A Nyugat alkonya szerzője szerint a világégés a 19. század végén elkezdődött, sőt tulajdonképpen már 1848-ra megérett az idő egy nagy háborúra, ám akkor még képesek voltak kezelni az államok. Thomas Mann gondolatait elemezve kiemelte, a világháború nem csak egy terület megszerzésért vagy a hatalomért folyt, a fogalmak, gondolatok frontján is heves harcok zajlottak.

Erős Ferenc pécsi szociálpszichológus a háború megpróbáltatásairól beszélve elmondta, a világégés nem csupán a katonákra, hanem a civilekre is egyaránt hatalmas lelki terhet rótt. A traumák feldolgozása módszereinek továbbfejlődését pedig magának a háborúnak köszönhetjük. A civilből lett katonáknak a világégés poklában olyan veszélyekkel kellett szembenézniük, amelyekkel korábban csak igen ritka esetekben találkozhattak. A feletteseknek alárendelt bakák fenyítésekkel, megaláztatásokkal kerültek szembe, s még azokat is súlyos stresszhatás érhette, akik nem sérültek meg, vagy nem voltak közvetlenül veszélyben, csak esetleg társaikat látták szenvedni.

A bajonettet még az első világháborúban is használták a harcoló felek

Az orvosoknak egy idő után arra is figyelniük kellett, hogy kiszűrjék a valós traumatikus sérülteket a félelem miatt szimuláló álbetegektől, illetve a hipochonderektől. Erős megemlítette, mely tünetek jelölték a lelki betegségeket: remegés, járászavar, gyomorpanaszok, teljes érzéketlenség tűszúrásra, depresszió, üveges tekintet, beszédkészség elvesztése, tompaság. Majd a kezelésekre is kitért, amelyek igen kegyetlenek, sokszor pedig megalázóak voltak: gyógyszerek, hideg-meleg vizes kúrák, áramütéses módszerek, sötétkamrába zárás, vagy egyes esetekben súlyokkal való megterhelés. A menthetetlennek titulált háborús neurotikus betegeket pedig gyakran kivégezték, tette hozzá.

Takáts József pécsi eszmetörténész "Elváló nyelvhasználatok. Politikai beszélés az első világháború után" című előadásában az 1918 utáni politikai eszmetörténetről, a nyelvhasználat módjáról, valamint a nyelvi eszközökről beszélt. Kutatása során hat nyelvi mintázatot különített el, amely mind a jobb mind a bal oldali, 20. századi politikusoknál megfigyelhető volt, akiknek a politikai nyelvezete jelentősen eltér újkori társaikétól. A magyar nép múltképéről elmélkedve elmondta: ami 1918 előtt történt, a magyaroknál az a múlt, ami pedig utána, az a múlttá válni nem tudó történelem. Tehát a magyar emlékezetben az elmúlt egy évszázadban jelentősen elhalványult az első világháború képe.

Szarka László történész "Nemzetfejlődés és kisebbségpolitika az első világháború utáni Közép-Európa multietnikus államaiban" című előadásában kifejtette, hogy a párizsi békekonferencia egy összetett önrendelkezési elvrendszer alapján teremtett meg egy új Európát. Ez az elvrendszer kezdettől fogva ambivalens, "sokértelmű" volt, lehetőséget teremtve arra, hogy nem csak etnikai nemzetállamok alakulnak ki az 1918 utáni kontinensen. Tomás Masaryk érvei szerint a nemzetek önállóságát kell először megteremteni, s csak utána tudnak az egyes népek dönteni egy esetleges társulásról, amely az Osztrák-Magyar Monarchiában nem volt önkéntes.

Gyáni Gábor előadásában az első világháború emlékezetéről, vagyis a világégés során elhunytak iránti gyász érzéséről beszélt. Az 1918 utáni Európában egyre szaporodó háborús emlékművek gyakorlatilag a halált nacionalizálták, funkciójukat tekintve egy halottkultuszt hoztak létre, amely az elesett katona heroizált alakját állította a középpontba. Úgy vélte, a helyi emlékműveknek tulajdonított jelentés nem vágott egybe azzal, amelyet a közösség gondolt gyásznak, ugyanakkor a háborús monumentumok lehetővé tették az egyéni gyászt is, hiszen sok katona maradványai tömegsírokban pihentek, amelyeket nem lehetett látogatni. A kutatások szerint az elesettek harmada hagyott hátra özvegyet maga után, s közel hatmillió árva maradt utánuk. Kiemelte, hogy érdekes módon a győztes országok emlékműveit a visszafogottság jellemzi, a veszteseknél pedig, például Magyarországon is, a heroizálás figyelhető meg. A franciáknál a halálra, a nemzetért feláldozott életekre utalnak a monumentumok, míg keletebbre az elesett katonák hősökként jelennek meg az alkotásokon.

előző oldal 3 / 3