Elfeledett bűnök: Olaszország szerepe a holokausztban máig tabutéma

2018. augusztus 16. 13:35 Múlt-kor

Egy nemrégiben angolra is lefordított, a holokausztról szóló könyv felhívja a figyelmet arra, hogy az olasz polgárok is fontos és tevékeny részt vállaltak a zsidók ellen elkövetett második világháborús népirtásban.

Korábban

Simon Levis Sullam, a velencei Ca' Foscari Egyetem oktatójának könyve Az olasz hóhérok: Olaszország zsidóinak genocídiuma címet viseli. A mű 2015-ben jelent meg olasz nyelven, idén pedig angol fordításban is. A könyvben Sullam saját megfogalmazása szerint „historiográfiai tiltakozást” ad elő, amellyel fényt derít Olaszország polgárainak részességére az emberiség történetének egyik legszörnyűbb bűnében.

Sullam több mint 6000 olasz zsidó történetének nyomát járta végig, akiket a háború utolsó két évében gyilkoltak meg. Legtöbbjüket az olasz zsidóellenes törvények jogán tartottak fogva és küldték német koncentrációs táborokba.

Sullam a Ca' Foscari mellett Oxfordban és a Kaliforniai Egyetem berkley-i campusán is tanított, a nacionalizmus, a fasizmus és a holokauszt szakértője. Sullam szerint könyve eloszlatja azt a tévképzetet, hogy olasz állampolgárok nem működtek közre a népirtásban, amely annak ellenére is tovább él, hogy az izraeli Jad Vasem holokauszt-emlékhatóság 400-nál is több olasz állampolgárt ismert el a sötét évek folyamán a zsidóknak nyújtott menedékért – valami elől tehát menteniük kellett őket.

Mint az köztudott, a fasizmus Olaszországban előbb jutott hatalomra, mint Németországban a nácizmus. Benito Mussolini, az ország diktátora követendő példát mutatott fel más országok hasonló mozgalmai számára arra, hogy hogyan használhatják ki a káoszt és ragadhatják magukhoz a hatalmat. Ideológiájuk természetes szövetségesekké tette Mussolinit és Adolf Hitlert, és katonai szövetségük szorosabbra fűzése közben politikai befolyást is gyakoroltak egymásra.

Mussolini 1938-ban vezetett be antiszemita törvényeket Olaszországban, példát véve a zsidók Hitler általi üldöztetéséről Németországban. Az olasz zsidókat elbocsátották munkahelyeikről, elküldték az általuk látogatott iskolákból, és a sajtó is démonizálta őket. Az ország 46 000 zsidó lakosát regisztrálták, és sokakat megfigyelés alá helyeztek.

Két évvel Olaszország hadba lépése előtt, és három évvel a „végső megoldásról” döntő wannseei konferencia előtt a terep már elő volt készítve a zsidók tömeges meggyilkolásához Olaszországban. „A zsidóellenes vita ugyanúgy jelen volt a fasiszta sajtóban, amely a militánsok, funkcionáriusok és az állam magasabb köreinek szócsöve volt” – írja Sullam.

A holokauszt 1943-ban érkezett meg Olaszországba. Eddigre a háború már visszafordíthatatlanul a tengelyhatalmak ellen fordult – a szovjetek megállították őket Sztálingrádnál, a második el-alameini csata elkerülhetetlenné tette kivonulásukat Észak-Afrikából, az Egyesült Államok erői pedig szigetről szigetre haladtak a Csendes-óceánon Japán felé.

Mindennek ellenére ekkor kezdődött meg igazán az ország zsidó lakosainak összegyűjtése. Sullam szerint a vállalkozás nagysága azt jelentette, az olasz polgárok „változó, de létfontosságú” szerepet játszottak a bűncselekményekben, akár besúgókként, akár rendőrökként, teherautó-sofőrökként vagy egyszerű kalauzokként a szállításra használt vonatokon. Sokakat vélhetően inkább a félelem vagy az anyagi javak motiváltak, mint az ideológiai elkötelezettség, de ennek ellenére bűnrészesek voltak.

A háború végére 8869 olasz zsidót deportáltak az országon kívülre, közülük 6746-ot a német megszállás alatt lévő Lengyelországban található Auschwitz-Birkenau haláltáborba. Nagy részük itt halt meg a gázkamrákban, míg további 303 zsidót olasz földön, különféle mészárlások és pogromok keretében gyilkoltak meg.

„A népirtást széles körben bürokratikus eszközökkel hajtották végre” – mondta Sullam, „rendőrségi intézkedéseken keresztül: ezek az intézkedések egyesek résztvevőknek politikailag is fontosak lehettek, mások számára csupán feletteseiktől érkezett parancsok voltak, megint mások számára az anyagi haszon vagy a bosszúállás lehetőségét jelentették.”

Különféle félkatonai szervezetek, illetve bandák is segítettek a német katonáknak a zsidók elfogásában. Az egyik leghírhedtebb példa erre a „Caritá-banda” néven ismert rendőri különítmény volt, amely Sullam szerint a korszak „egyik leggonoszabb szereplője” volt. A csoport bűnlajstromára írható többek között egy 1943. novemberi akció, melynek során egy firenzei zárdában razziáztak, ahol zsidókat rejtettek el az apácák. Az elfogottakat a különítményesek kifosztották és több esetben szexuálisan bántalmazták, mielőtt átadták őket a németeknek. Egyes olasz bűnszervezetek csalásokat hajtottak végre, melyek keretében felajánlották zsidóknak, hogy külföldre csempészik őket, majd miután átvették tőlük a pénzt, átadták őket további busás jutalomért az olasz vagy német hatóságoknak.

Sullam amellett érvel, hogy az olasz állam közel sem tett még eleget a népirtásban való részessége beismerésére – igen kevés „önkritikus gesztus” érkezett az olaszok részéről például Németországhoz képest, ahol nyílt és őszinte megbékélési szándék érzékelhető. Sullam szerint mindez egy 1946-os amnesztiára vezethető vissza, amely mentességet nyújtott a zsidók háború alatti üldöztetésében részt vett olaszoknak. „Ritkán említik konkrétan azon olaszok ezreinek szerepét és felelősségét, akik változatos, de létfontosságú szerepet játszottak abban a tragikus folyamatban, amelynek a vége genocídium lett.”