2022. ősz: Megrázó másnapok
ITT támogathatsz bennünket

„Egy batyuval jöttek ide, egy batyuval is menjenek” – a hajósi svábok kálváriája

2015. december 2. 14:26 Hajagos Csaba

1944 októberében, Hajós szovjet megszállása után még senkinek sem fordult meg a fejében, hogy a bizonyos „malenkaja rabota” nem három napig tartó kisegítő munkát fog jelenteni (a szovjetparancsnokságok ezen a jogcímen gyűjtötték össze a német származású munkaképes személyeket, és vitték a front mögötti területek utómunkálatainak elvégzésére). Azonban a szovjet fegyveres és belügyi, hírszerző és kémelhárító szervek emberei is általában ugyanezt mondták, vagy azt, hogy csak pár perces igazolásra viszik őket, akkor is, amikor a polgári lakosságot már nem néhány napos, front mögötti munkára, hanem a szovjetunióbeli kényszermunkára vitték. Ezzel csapták be az ártatlan civileket, hogy elejét vegyék a tiltakozásnak és a szökési kísérleteknek. 

Ám a vagonajtók becsukódása után nem volt visszaút. A korábban leegyeztetett úti cél eléréséhez szükséges idő napokkal történő túllépése nem jót sejtetett a rabságban szenvedők számára. A történeti kutatások alapján elmondható, hogy az elhurcoltak közül sokan voltak, akiknek a három napos kis munka három, de akár hét évig is tartott. És voltak sokan a hajósiak közül is, akik örökre a malenkij robot rabjai lettek.

Mindez a származásuk és Magyarország kollektív bűnössége miatt. Pedig 1944. évutóján is többen próbálkoztak megfékezni a magyarországi németek Szovjetunióba történő elhurcolását. Hamvas Endre csanádi püspök 1944. december 29-én, dr. Valentiny Ágoston igazságügy miniszterhez írt levelet, amelyben komolyan felemelte hangját a német származásúak ügyében: „(...) Legutóbb falragaszok hívták fel a német származásúakat jelentkezésre! Német származás címen Szegednek harmadát össze lehetne fogni a püspökkel együtt. Ha azonban a magyar szívet nézzük, akkor a német származás címen történő bárminemű kedvezőtlen elbánás legtöbb esetben súlyos igazságtalanság lesz. Származásáról nem tehet senki, azért senkit sem lehet az igazság sérelme nélkül büntetni vagy jogától megfosztani, még repressaliák címén sem. Az embereket jogosan csak cselekedeteik szerint lehet és szabad ítélni. Mindkét esetben legyen szabad kérnem Nagyméltóságodat, hogy befolyását az igazság és jog javára érvényesítse.”

A püspök felszólalása nem talált meghallgatásra, hiszen az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 22-én elhangzott ülésén már korábban egyértelműsítették a német származásúkra vonatkozó terveket: „Az ország gazdasági talpra állítására, a parasztság évszázados álmainak valóra váltására, a magyar demokrácia alapjainak megszilárdítására az ideiglenes nemzeti kormány haladéktalanul földreformot hajt végre.”(Viharos éljenzés és taps.) „mely sok százezer földnélkülit és kisparasztot tesz életképes gazdaság tulajdonosává. A földreform céljaira elsősorban a hazaárulók, a Volksbund tagok” (Egy hang: Le velük!) „a német hadseregben szolgáltak birtokait veszi igénybe és teljes egészükben, minden felszereléssel együtt elkobozza.”(Éljenzés és taps.) „Mindenekelőtt földhöz juttatandók azok, akik részt vesznek a németek és a nyilas bérenceik elleni fegyveres harcban.”

Ahhoz, hogy a fentiekben leírt programot végre lehessen hajtani, likvidálni kellett azt a csoportot, akihez a tulajdon tartozott, így kézen fekvő volt, hogy a svábság Szovjetunióba való kényszermunkára történő elhurcolásával, majd a Magyarországon maradtak kitelepítésével olyan ingó és ingatlanvagyon szabadult fel, például Hajóson, amelynek kiosztásával végrehajthatónak vélték az igénylők kielégítését illetve a svábság szétzúzását. „A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen. Osztozzanak Németország sorsában”– mondta Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt pártnapján. A falukutató parasztpárti politikus javaslata érvényesült. A magyarországi németek közmunkára való mozgósítása, majd az ez után következő keleti területekre történő elhurcolás kapcsán meghatározásra került, hogy az érintettek az út során mit és mennyit vihetnek magukkal. Az 1944. december 28-án született parancs 3. pontja nyilatkoztatta ki pontosan a Kovács Imre által meghatározott, később a marhavagonokban ülőalkalmatosságként is szolgáló „batyu” tartalmát. „3. A mozgósítottak vigyenek magukkal, meleg felsőruhát, 2 pár hordható állapotban lévő lábbelit, 3 rend fehérneműt, ágyneműt és takarót, evőedényt és 15 napi élelmet. Az egész összsúlya ne haladja meg a 200 kg -ot fejenként.” 

Agyafúrt dolognak bizonyult, de a Magyar Kommunista Párt és a szovjet fegyveres szervek pontosan tudták, hogy a Szovjetunió területére indított vasúti szerelvények menetideje több esetben megközelítheti majd a három hetet, így az élelemnek ki kellett tartania a Gulág egyes munkatáborainak állomásáig, ugyanis a létszámokat tartani kellett, utánpótlásra a szerelvények elindulása után már nem volt lehetőség. Természetesen sokak esetében a kényszer szabályait alkalmazták. Ha valakit netán még az indulás előtt agyonlőttek, azt pótolni kellet, és itt Hajóson is tudunk olyan személyről, akit az utcán kaptak el, így mindenféle személyes felszerelés nélkül került Kiskunhalasra, a marhavagonok fogságába. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Kecskeméti Katona József Múzeum együttműködésében elindított oral history projekt keretében az intézetek munkatársai hajósi Gulág-túlélőkkel is készítettek interjúkat. Eddig közel 20 hajósi lakossal készült interjú. Az érintettek életkortól függetlenül minden alkalommal érintették a malenkij robot szörnyűségeit.

„Még ma is hallom a vonatkerék zakatolását, látom, ahogy éheznek az emberek, és egymást lökik arrébb, hogy a vagonokba bejutó víz által minél többen olthassák szomjukat”– mondja 2015-ben egy hajósi túlélő, aki akkor 19 évesen Dombasz és Krivojrogi szénbányában dolgozott három éven keresztül. Az illető a dombaszi lágerben maga mellett tudhatta barátnőjét, akivel itt Hajóson töltötték el együtt a fiatalság éveit. „Sajnálatos módon nem mindenki bírta egyformán a Gulág kényszermunkatáborainak gyötrelmeit”– mondja érzelmeivel küzdve a hajósi hölgy, „hisz még egy év sem telt el a kényszermunkán töltött időből, amikor a barátnőm beteg lett, hastífuszt kapott, és 3 hetes szenvedés után, a karjaimban hunyt el. Nem volt ott temetés, hiszen nem is volt hova temetni, ugyanis mindenütt csak a sziklák hevertek. De mi el akartuk temetni, és találtunk egy olyan homokosabb helyet, ahová alkalmasnak tűnt a temetés. Hideg volt, fagyos volt a föld, de mi eltemettük. Felöltöztettem, és ráadtuk szeretett piros kabátját, így temettük el. Szomorúak voltunk, de az életnek menni kellett tovább. Pár napon belül pont ezen a szakaszon dolgoztunk, amikor kerestem a sírhelyet, és ekkor megpillantottam a fagyos föld alól előtűnő kabátját. A piros színét soha nem felejtem el.”

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2022. ősz: Megrázó másnapok
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 10% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
9 945 ft 8 990 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 14 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár