Egy ágyban mindenkivel: az alvás sokáig közösségi élmény volt, csak nemrég alszunk egyedül
Az ágy lakhelyünk elengedhetetlen részévé vált, csakúgy mint az elektromos áram vagy a vezetékes víz. Ez azonban nem mindig volt így: az emberi történelem legnagyobb részében eleink jobb esetben csupán szalmán hajthatták nyugovóra a fejüket és azt is többedmagukkal. Az alvás évezredeken át igazi közösségi tevékenység volt.
Az ágy a gazdagok privilégiuma volt
Kezdetben a hideg barlang alja és egy nagy kupac falevél állt rendelkezésünkre eleinknek. Az éjszakai alvást pedig különböző zajok szimfóniája kísérte: mormogások, szellentések, horkantások, susogások, nehéz légzések szakították meg az éj csendjét. Az egymás mellett fekvő testek meleget és nehéz szagokat árasztottak. Együtt azonban biztonságosabb volt az éj.
Az alvás évezredeken át közösségi tevékenység volt. A központi fűtés és a lakásriasztók kora előtt az emberek hálótársakkal közös fekhelyen töltötték az éjszakáikat. Teljes családok zsúfolódtak egy árva matracra, ahol gyakran a vendégeknek is jutott hely, udvarhölgyek hajtották úrnőik mellett álomra fejüket, és utazásaik során idegenek osztoztak a fogadók matracain.
Bár az embereknek amióta világ a világ, szükségük volt alvásra, az ágy – amely mára már a kielégítő pihenésünk elengedhetetlen része – nem éppen egy régi, ősidők óta létező bútordarab. A fekhelyet hosszú ideig csupán egy halom falevél jelentette. A kereket már használatba vettük, az állatokat domesztikáltuk, kialakultak a bonyolultabb társadalmi formák, de az ágy azonban ekkor még mindig csak egy rongydarab volt, amely elválasztotta az embert a hideg anyaföldtől. A középkori Európa nemesi kúriáiban az udvartartás tagjai a hallban leterített pokrócokon és köpenyeken tértek nyugovóra, és akire valóban rámosolygott a szerencse, az szalmán kitömött zsákokon aludhatott.
Az ágyak csak 15. században kezdték elnyerni az általunk ismert megszokott formájukat, de ekkor még csak a tehetősek otthonaiban tűntek fel. A négy lábon álló fakeretet egyéb luxuskiegészítők, úgymint a matrac, párnák, takarók, lepedők tették otthonosabbá, mennyei körülményeket teremtve a benne alvóknak.
A többesszámot fontos kihangsúlyozni, hiszen ahogy azt Lucy Worsley brit történész „If the Walls Could Talk” (Ha a falak beszélni tudnának) című könyvében leírja, a magasított, elfüggönyözött, baldachinos ágy a tehetős emberek otthonainak legdrágább tartozékává vált, így csak a leggazdagabbaknak volt egynél több ágyuk. Ez azt jelentette, hogy rendszerint az egész família osztozott a nagy becsben tartott bútordarabon, nem beszélve a takaróról. Ezen azonban senki nem akadt fenn, főként nem a szerényebb életkörülmények közt élők. Az emberek úgy tekintettek az ágyra, mint egy helyre, ahol a család összegyűlhetett és „összekapcsolódhatott”.
Egy ágyban a vendéggel
A közös alvás azonban nem csak a legszűkebb családi körre korlátozódott. Az úrnők megosztották ágyukat udvarhölgyeikkel, gyakran abból a megfontolásból is, hogy kiküszöböljék a női bájakra éhes férfi szolgák terhes és kellemetlen udvarlásait. A szolgák pedig gyakran uraik ágyánál hajtották álomra a fejüket, gyakran még akkor is, amikor a gazda intim együttlétet folytatott feleségével vagy kedvesével.
Az egy ágyban történő alvás gyakran szigorú szabályok mentén zajlott. Minden családtagnak saját helye volt, amelyet az adott személyek kora és neme határozott meg. A. Roger Ekirch történész kutatásai szerint az ír családokban a 19. század folyamán kialakult egy szigorú fekvési rend: az anya az ágy egyik oldalán feküdt, mellette születési sorrendben a lányai, a másik oldalt pedig az apa és koruk függvényében annak fiai foglalhatták el, majd a díszes férfi kompániát a vendégek vagy a szimpatikusnak vélt házaló árusok követhették.
Az útitársak, akik azelőtt nem ismerték egymást, gyakran osztoztak a fekhelyen. Az etikett ilyenkor megkívánta, hogy a hálótársak ne forgolódjanak, ne dobálják magukat és ne ragadják el a másiktól a takarót az éjszaka közepén. Ez azonban nem mindig működött: 1776-ban Benjamin Franklin és John Adams egy New Jersey-i fogadóban osztozott egy ágyon, ám az éjszaka folyamán a hálótársak többször összevesztek azon, hogy nyitva vagy zárva legyen-e az ablak.
A privátszféra fogalma a preindusztriális Európa és Amerika társadalmaiban ritka hollónak számított. Az emberek többsége a családtagjai vizslató szeme előtt töltötte életét. A család együtt evett, aludt, még a személyes, intim dolgok elintézése is a családtagok, szolgák, házi- és haszonállatok jelenléte mellett zajlott. A személyes, bensőséges pillanatokért meg kellett küzdeni, és ezekre – az előbbiek ellenére – még mindig sokszor csak az ágyban lehetett szert tenni, ahová a szolgák, szomszédok és családtagok kíváncsi tekintetei már nem értek el. Férj és feleség őszinte párbeszédének színhelye az ágy volt, csakúgy mint a testvérek titkos sugdolózásainak is. A férfiak uralta házban a nők az ágyban „teljesedhettek ki”: az éj sötétjében az ágyban fekve kifejthették aggodalmaikat, amelyekkel nappal nem nagyon lehetett előhozakodni.
A társadalmi normákat igen könnyű volt megszegni az ágyban. Ez gyakran megesett, ha különböző nemű szolgákból egyszeriben hálótársak lettek. Az úrnő és udvarhölgye közötti kapocs is intimebbé, kötetlenebbé válhatott egy közösen megosztott ágy által.
A közös alvás megbetegít
Az össznépi összeborulásnak aztán a viktoriánus kor beköszöntével szépen lassan vége szakadt. A tehetősek ingatlanjaiban egyre több szobát alakítottak ki, a szolgák és a tulajdonosok már elkülönített lakrészekben élték az életüket. A privátszféra egyre nagyobb teret nyert a brit lakóépületek kialakítása során. Megjelentek az önálló, minden családtagnak kijáró hálószobák. A közös alvásra pedig egyre inkább úgy tekintettek, mint egy helytelen, vagy egyenesen erkölcstelen dologra, amely az alacsonyabb társadalmi rétegek sajátja.
A házastársak birodalma kiterjedt. A férj és feleségnek nemhogy külön szobája, de külön ágya is lett. A középosztálynál ezt már az illendőség is megkívánta. De nemcsak az illem, hanem az egészségügyi megfontolások is nagyban meghatározták a középosztály szemléletének a megváltozását.
A férj és feleség külön ágya a különféle fertőző betegségek terjedésének is gátat szabhatott. A 19. század közepén ugyanis a közegészségügy helyzete kapcsán komoly aggodalmak léptek fel. Akkoriban úgy gondolkoztak, hogy a járványok ott üthetik fel a fejüket, ahol a víz és a levegő szennyezett, és ezt az elméletet kapcsolatba hozták az alvó testtel, amely a fertőzés egyik forrásaként volt elkönyvelve.
Elizabeth F. Holt által 1892-ben kiadott háztartásvezetési útmutatóban például az áll, hogy az alvó testet körülvevő a paplan alatti levegő extrém mértékben tisztátalan, mivel át van itatva mérgező, a test pórusain az alvóból távozó anyagokkal. Egy korábbi, 1880-ban B. W. Richardson által jegyzett műben pedig az áll, hogy a gyermeknek nem szabad megosztania az ágyát a felnőttel, mert az idősebb test elszívja az „alapvető meleget” a fiatalabbtól. Egyébként is, – írja Richardson –„senki nem akar szembesülni a másik „nehéz és kellemetlen reggeli leheletével”.
A külön ágyak korszakával beköszöntött az „új nő” hajnala is, aki már nem alárendeltje férjének, és az autonómia új szintjére lép a férfiak uralta házasságban. A szexuális szabályok és kötöttségek is újraíródtak. A régi baldachinos ágyakban a nő még alávetett férje vágyainak, de a különálló hálószobák és ágyak korszakában, ahogy azt Hillary Hinds „Together and Apart: Twin beds, Domestic Hygiene and Modern Marriage, 1890-1945” című könyvében leírja, már más volt a helyzet. A távolság áthidalása az ágyak között egyfajta tudatos tárgyalást, de legalábbis egy tudatos döntést igényelt.
Az ikerágyak korszaka egészen a második világháború végéig kitartott. A hadiüzemekben dolgozó asszonyok azonban hazatértek, és újra feléledt az igény a szorosabb családi együttlét iránt. Hinds szerint ez egy fordulópont volt, a szeparált ágyaknak leáldozott Az emberek most már úgy gondolkodtak, hogy a különálló ágyak elválasztják egymástól a házastársakat.
Ez is érdekelhet
Bár az ikerágyak még jó harminc évig kitartottak, és csak az 1970-es években mentek ki végleg a divatból. Ekkorra már az emberek többsége tökéletesen idejétmúltnak és prűdnek bélyegezte azokat, akik a franciaágy melege helyett, az egyszemélyes ágyak magányát választották.
Richardson közel másfél évszázados megállapítását, miszerint a házastársak jobban alszanak, ha külön töltik az éjszakát, a torontói Ryerson Egyetem kutatói igazolták. Kanadában egyébként a párok 30-40 százaléka szimpatizál a külön alvással. Jótékony hatás ide vagy oda, az ikerágyak stigmája erős maradt. Hinds szerint a külön ágyas házasság még jó ideig nem lesz népszerű dolog, így a közös alvás, ha máshogy nem is, de a párok szintjén még hosszú ideig tovább él majd.
