Az Atomsorompó-egyezmény

A harmadik letéteményes állam, Nagy-Britannia a becikkelyezési eljárást már korábban, 1968. november 27-én befejezte. A moszkvai ratifikálás a Legfelsőbb Tanács elnökségének egyhangú szavazásával történt, Washingtonban pedig Richard Nixon elnöknek kellett aláírnia magát a szerződést. Alva Myrdaltól, a svéd leszerelési diplomácia egyik markáns alakjától származik a megállapítás: `Öt atomhatalom: ez öttel több, mint amennyire szükség lenne.` Négy évtizedes a mondás, amely azután hangzott el, hogy az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Anglia és Franciaország után 1964-ben a Kínai Népköztársaság az ötödik atomhatalomként mutatkozott be. Azután egy évtizeden keresztül nem történt változás, de India 1974-es - igaz, polgári rendeltetésű - föld alatti kísérleti atomrobbantása jelezte, hogy mind újabb országok fognak kopogtatni az `atomklub` ajtaján, s azóta nem tudni, hány ország vált azóta különböző nukleáris harceszközök tényleges vagy potenciális birtokosává. Minden olyan ország, amely atomarzenállal rendelkezik, kénytelen számolni azzal, hogy bármely potenciális ellenfele, de riválisa is ilyen elrettentési potenciállal kíván rendelkezni.

 

A múlt század 60-as éveiben fokozatosan olyan helyzet alakult ki, amelyben az atomhatalmak egy csoportjának és az atomfegyverrel nem rendelkező országok jelentős részének érdekei egybeestek abban, hogy kívánatos elejét venni az atomfegyverek továbbterjedésének, újabb atomhatalmak kialakulásának. 1957-ben az Egyesült Államok részleges leszerelési csomagtervében már szerepelt az atomfegyver továbbadásának tilalma, kivéve azt az esetet, amikor fegyveres támadás a felek valamelyikét az egyéni vagy kollektív önvédelem pozíciójába kényszeríti. 1958-ban egy ír javaslat alapján az ENSZ-közgyűlés olyan határozatot hozott, amely azt ajánlotta az atomhatalmaknak, hogy meghatározott időn belül ne szállítsanak atomfegyvert olyan államoknak, amelyek azzal nem rendelkeznek, ez utóbbi államok pedig ugyanebben az időszakban tartózkodjanak nukleáris fegyverek előállításától.

 

1964 júliusában az Afrikai Egységszervezet csúcskonferenciája nyilatkozatot fogadott el Afrika atomfegyvermentes övezetté nyilvánításáról. Az okmány jelezte, hogy a kontinens államai készek vállalni: nem állítanak elő és nem szereznek be atomfegyvert. 1965 júniusában kapott az akkor tizennyolchatalmi (genfi) leszerelési bizottság ENSZ-felhatalmazást arra, hogy biztosítson elsőbbséget egy "atomsorompó"-szerződés vagy konvenció kidolgozásának. Az Egyesült Államok ezt követően kezdett eltávolodni a nyugatnémet atomigények nyílt támogatásának politikájától, sőt 1965. augusztus 17-én már szerződéstervezettel jelentkezett. Ezt szeptember 24-én szovjet szerződéstervezet követte, majd az el nem kötelezett országcsoport is porondra lépett elképzeléseivel. Utóbbiak alapvető követelményt fogalmaztak meg: a szerződésnek elfogadható egyensúlyt kell teremtenie a nukleáris hatalmak és az atomfegyverrel nem rendelkező országok kölcsönös felelőssége és kötelezettségei között.

 

Szenzációszámba ment 1967 nyarán az Egyesült Államok és a Szovjetunió külön-külön beterjesztett, de teljesen azonos szövegű szerződéstervezete, amelyek 1968 elejére egyeztetett ellenőrzési rendelkezésekkel egészültek ki. A végleges szövegre az ENSZ-közgyűlés meghosszabbított 22. ülésszaka áldását adta, így az atomfegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződést 1968. július 1-jén Londonban, Moszkvában és Washingtonban egyszerre nyitották meg aláírásra.

Az atomsorompó-szerződés bevezetőjének manapság teljesen feledésbe merített részlete az, amely szerint az aláírók mielőbb véget vetni szándékoznak az atomfegyverkezési hajszának, hatékony intézkedéseket tesznek az atomleszerelés irányába, beleértve az összes kísérleti robbantás örök időkre szóló beszüntetését, az atomfegyverek előállításának beszüntetését, az összes létező atomfegyver-készlet megsemmisítését, az atomfegyverek és célbajuttató eszközeik kizárását az államok fegyverzetéből. E fogadkozás helyébe egy ideje a megelőző atomcsapás kilátásba helyezése kezd lépni. Maga az 1968-es szerződés tiltja atomfegyverek átadását, ilyen fegyverek előállításának segítségét, illetve kötelezi az atomfegyverrel nem rendelkező államokat, hogy nem fogadnak el, nem szereznek be, nem állítanak elő atomfegyvert. Utóbbi államcsoportot - és ez ma különösen időszerű - sem az ellenőrzési eljárások, sem technikai, sem kereskedelmi megfontolások nem akadályozhatják az atomenergia békés felhasználásában.

 

Az atomsorompó-szerződés rendelkezései betartásának ellenőrzésére hivatott Nemzetközi Atomenergia-ügynökség főigazgatója ez év februárjában a The New York Times című lap hasábjain szélesebb ellenőrzési jogot igényelt a NAÜ számára, egyben kifejtette, hogy egyetlen országnak sem lenne szabad megengedni az atomsorompó-szerződés felmondását, amire egyelőre lehetőség van három hónapos határidővel. Be kellene szüntetni a fegyverkész hasadóanyagok gyártását, lezárni a genfi leszerelési bizottságban e tárgyban elkezdett, de nyolc éve elakadt tárgyalásokat. El-Baradei alapvetőnek nevezte, hogy az atomsorompó-szerződésben részes deklarált atomhatalmak - az Egyesült Államok, Franciaország, Kína, Nagy-Britannia és Oroszország - folytassák az atomleszerelést. "Fel kell adni azt a felfogást - írta, hogy egyes országok számára erkölcsileg kifogásolható az atomfegyverek birtoklása, mások számára viszont erkölcsileg elfogadható, hgoy azokra támaszkodjanak, sőt tovább finomítsák képességeiket."

 

(Panoráma - Pirityi Sándor)