Politikai célokat is szolgált az 1956-os épületkárok helyreállítása

2024. január 7. 17:05 ArchívNet, Múlt-kor

Az Üllői út 56. sz. épület a Vajdahunyad utca – Futó utca közötti szakaszon. (Forrás: Fortepan / Matthaeidesz Konrád)

Korábban

Krahulcsán Zsolt: Hangulatjavító helyreállítás. A budapesti épületkárok kijavítása az 1956-os forradalom után című tanulmánya az Archívnet internetes folyóirat 23. évfolyamának 6. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után szomorú kép tárult a fővárosiak szeme elé. A szovjet harckocsik és lövegek hatalmas pusztítást végezetek Budapest lakóépületeiben. A leomlott épületeket, belövésektől megsérült lakásokat, üzleteket, megsemmisült homlokzatokat mielőbb helyre kellett állítani. A létrejött foghíjtelkeket be kellett építeni, de a legsürgetőbb feladat a tél közeledtével a romos épületekből, lakásokból kimenekült családok elhelyezése lett. Ez nem csak szociális, de politikai kérdés is volt, ami hatalmas kihívást jelentett az újraberendezkedő hatalom számára, hiszen a közhangulat a második szovjet intervenciót követően rendkívül szovjetellenes, a politikai helyzet pedig bizonytalan és képlékeny volt. November 4-e után a hatalma stabilizálására törekvő kádári vezetés olyan társadalmi elégedetlenséggel és ellenállással találta magát szembe, amely ellen a kezdeti időkben csak a szovjet csapatok támogatásával, fegyveres erővel tudott fellépni.

Az 1956-os forradalom idején a fővárosban hozzávetőleg 5000 épület és majdnem 11 000 lakás sérült meg. Ekkorra még nemcsak a forradalom, de a világháború okozta sebek „begyógyítása” sem történt meg, így Budapest rendkívül leromlott városképpel rendelkezett már a forradalom kitörése előtt is. Nagyon sok foghíjtelek, lepusztult, romos épület jellemezte a fővárost és a forradalom után a helyzet még súlyosabbra fordult. Az utcai felkelés nem összefüggő, hanem „pontszerűen” jelentkező károkat okozott és az egyes épületek drámai módon szimbolizálták a legsúlyosabb harcok helyszíneit, egyúttal látens módon emlékeztettek a forradalomra is – fogalmazott Tamáska Máté a tanulmányában. Az 1956-os utcai harcok (emlékezete) és a városban megsérült épületek újjáépítése közötti összefüggést a korabeli párt-és állami vezetés is hamar felismerte. Ráadásul Budapesten már a forradalom előtt is súlyos lakásínség volt, így 1956 őszét–1957 elejét a lakásszerzés időszakának is nevezhetjük.

A társadalom teljes ellenőrzésére törekvő pártállami diktatúra ekkor teljesen elvesztette a kontrollt az utca felett, így spontán módon, illegálisan elindult egy lakásfoglalási hullám, amely nem állt meg november 4-én, hanem folytatódott a következő évben is. Az újjáépítés így nemcsak esztétikai, vagy szimbolikus értelemben (az ellenőrzés visszaszerzése az utca, a társadalom, a mindennapi élet irányítása felett) lett a hatalom számára kulcskérdés, hanem hatalmi, gyakorlati kérdésként is felmerült. Az utcák, a terek, körutak rendezetlensége, a kaotikus viszonyok, a foghíjtelkek, a romos épületek látványa a rend, illetve a forradalmi káosz, öntörvényűség jele volt a hatalom számára, így politikai céllá vált az utcakép rendezettségének kérdése.

A Kádár János vezette Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány hatalomra kerülése után, november 5-i dátummal felhívással fordult a „testvéri szocialista országok kormányaihoz”, amelyben élelmiszert, fűtőanyagot, építőanyagot és gyógyszereket kért. Még aznap a „testvéri segítségnyújtás” keretében Moszkva felajánlott az alapvető élelmiszerek és gyógyszerek mellett 10 000 tonna cementet, 10 000 köbméter faárut, 5000 köbméter rönkfát, 300 000 négyzetméter ablaküveget, 1000 tonna tetőfedő lemezt és 2000 tonna hengerelt vasárut, s az első segélyszállítmány november 11-én meg is érkezett Budapestre. Másnap a Minisztertanács ülésén Kádár napirend előtt tájékoztatta kormánya tagjait a Szovjetunió által felajánlott segély felhasználásáról, amelynek a lebonyolítására Apró Antalt, az ipari ügyekért felelős kormánytagot jelölte ki.

Ilyen körülmények között, november 13-án született az alább elsőként közölt dokumentum, amelyben a javaslattevők gyors megoldást reméltek a fenti problémákra. A dokumentumot jegyző Fehér Lajos és Keserű János úgy vélte, hogy a közhangulat megjavításának, a szovjetellenes attitűd csökkentésének legbiztosabb eszköze az lehetne, ha szovjet nyersanyaggal és építőipari kapacitással állítanák helyre a legfontosabb fővárosi utak menti épületekben esett károkat. Az elsőre talán naivnak tűnő elképzelés mögött persze nemcsak gazdasági, illetve társadalompolitikai, vagy hatalomtechnikai megfontolások húzódtak, hanem egyfajta szondázó, puhatolózó kísérlet arra vonatkozóan, hogy meddig lehet elmenni bizonyos kérdésekben, hol húzódik az a határ, ameddig a magyar vezetés a szovjetekkel szemben még eredményesen felléphetett.
Fehér Lajos – sok más kortársához hasonlóan – kereste a helyét az éppen alakulóban lévő régi-új politikai térben és elképzeléseit megpróbálta a pártvezetésre, elsősorban Kádárra ráerőltetni, illetve meggyőzni őt a kibontakozás általa lehetségesnek gondolt útjával kapcsolatban. Fehér bátran kifejthette véleményét, mert ekkor Kádár is komoly szövetségesének tartotta őt, hiszen már nagyon korán, az első Ideiglenes Intéző Bizottsági ülésen megbízta a Népszabadság főszerkesztői feladatainak ellátásával, ami ekkor különösen fontos és kiemelt pártfeladatnak számított.

A bontás alatt álló Üllői út 71. számú ház 1957-ben. (Forrás: Fortepan / Kiszely György)

A kinevezésről a döntést Kádár az Ideiglenes Központi Bizottság (IKB) november 11-i ülésén jelentette be, ekkor kiderült, hogy Fehér is tagja lett az Ideiglenes Intéző Bizottságnak (IIB), illetve az IKB-nak is. Így Fehér nemcsak a sajtó, de a legfelső pártvezetés fórumain is képviselhette nézeteit – mindezt Kádár támogatásával a háta mögött. Fehér ugyanis – Papp István kiváló monográfiájában olvasható elemzés szerint – ebben az időszakban rendkívül agilis módon egy önálló, alternatív kibontakozási utat próbált elfogadtatni a pártvezetéssel, amelynek legfontosabb eleme a szovjet-magyar kapcsolatoknak a nemzeti függetlenség és egyenjogúság alapján történő újra fogalmazása volt.

Az általa irányított Népszabadság november 10-i vezércikkének az egyik fő üzenete a magyar szovjet-viszony nemzeti érdekek alapján történő rendezése volt. Az egy nappal későbbi IKB ülésen hasonlóan fogalmazott: „Párt- és szovjetellenes hangulat van a városban. Ebből politikai eszközökkel lehet csak kijutni. […] Nem tartom kizártnak, hogy bizonyos idő múlva a szovjet csapatokat cseréljék fel lengyel, bolgár, vagy jugoszláv csapatokkal. Ez enyhítené valamennyire a nagy szovjetellenes hangulatot. A szovjet csapatok jelenléte soha nem látott nemzeti ellenállást fejt ki”. Az egyes kortársak szerint Nagy Imre és Kádár János nézetei között „elhelyezkedő” Fehér mindkét féltől egyenlő távolságot tartva kereste a kibontakozás útját, így az általa egyik legsúlyosabb problémának tartott kérdés, nevezetesen a szovjetellenes közhangulat csökkentése érdekében készíthette el – Keserű Jánossal közösen – a jelen forrásközlésben most publikálandó dokumentumot is.