A cári Oroszország összeomlását kihasználva lépett a függetlenség útjára Finnország

Finnország a 13. század közepétől a Svéd Királyság része volt. Uralmuk hosszú évszázadokig fennállt, míg az 1808-1809-es orosz-svéd háborút követően a konfliktusban alul maradt svédek kénytelenek voltak átadni I. Sándor orosz cárnak Finnországot és Lappföldet.

A finnek nemzeti ébredésük századát az orosz irányítás alatt élték meg. I. Sándor uralma nem jelentett totális elnyomást, hiszen a finn területek részleges önkormányzattal bírtak, Finnország az Orosz Birodalmon belül önálló nagyhercegségként működött. A nagyhercegi címet felvevő I. Sándor elismerte a finn népet, mint önálló nemzetet. A cár persze egy általa kinevezett főkormányzó révén irányítása alatt tartotta a nagyhercegség lakóit.

A cári kontroll mellett tovább működhetett a svéd uralom alatt kiépült igazságszolgáltatás és adminisztráció, illetve rövid ideig a négykamarás rendi gyűlés is. A finnek saját kormányt állíthattak fel, és a svéd maradt a hivatalos nyelv. 1811-ben megalakult a Finn Bank, az 1860-as években pedig megjelent a finn nemzeti valuta, a márka.

A szimbiózis azonban nem volt tökéletes. A rendi gyűlést például majd fél évszázadon keresztül jegelték a cárok, az országgyűlés csak 1863-ban kezdett újból ülésezni. Az 1863-as év még egy fontos reformrendelkezést hozott: a svéd mellett a finn is a hivatalos nyelvvé vált, 1878-tól pedig felállhatott egy önálló finn haderő is.

A 19. század végén azonban a cári hatalom erőteljes központosításba kezdett, a finn hadsereget 1901-ben feloszlatták, a főkormányzót diktátori hatalommal ruházta fel a cár, és korlátozták a finn alkotmányt is. A rebelliót az új orosz sorozási törvény okozta, amelynek értelmében a finneknek nem kizárólag hazájuk védelmében kellett harcolniuk, hanem minden olyan hadszíntéren, ahol a cári Oroszország háborúzik.

Az 1905-ös oroszországi dekabrista felkelés némi lélegzetvételhez juttatta a finneket, Szentpétervár politikája óvatosabb lett. 1906-ban még egy demokratikus választási reformra is sor került a Finn Nagyhercegségben, amelynek köszönhetően létrejött az általános és titkos választójogon alapuló egykamarás parlament. Az enyhülés nem tartott sokáig, mert a cári kormányzat hamar visszatért az oroszosító politikához.

Az 1917-es oroszországi polgári forradalom teljesen új helyzetet teremtett. II. Miklós cár márciusban lemondott, Oroszországban pedig megalakult az ideiglenes kormány. A Finn Nagyhercegség és Oroszország között a perszonálunió jogilag megszűnt. A finnek akcióba léptek, és az 1917-es novemberi sikeres bolsevik hatalomátvételt követően – amelynek kapcsán Leninék kinyilvánították az önrendelkezés jogát Oroszország népei számára – Pehr Evind Svinhufvud finn kormányfő 1917. december 4-én a parlament elé terjesztette a függetlenségi nyilatkozatot.

A finn országgyűlés 1917. december 6-án 100 igen és 88 nem szavazat ellenében elfogadta a kormány előterjesztését. Az igenek száma azért nem volt elsöprő, mert a parlament szociáldemokrata képviselői előbb egyeztetni akartak Oroszországgal, míg a konzervatívok ezt nem tartották szükségesnek, mert a bolsevik hatalomátvételt az orosz belpolitika tiszavirág életű képződményének hitték.

A finn függetlenség kikiáltása azonban nem jelentette automatikusan a független Finnország nemzetközi elismerését. Svinhufvud leginkább a németek megerősítésére vágyott, akik erre csak akkor voltak hajlandóak, ha a finnek leülnek tárgyalni a bolsevikokkal. Így nem volt más hátra, találkozni kellett Leninnel és a Népbiztosok Tanácsával. A szovjet legfelsőbb kormányzat, a Központi Végrehajtó Bizottság végül 1918. januárjában elismerte Finnország függetlenségét, amelyhez hamarosan Németország, Franciaország, majd a két szomszédos állam, Norvégia és Svédország is csatlakozott.

A függetlenség kikiáltását nem követte eufórikus hangulat. Finnország polgárháborúba süllyedt, a jobb és baloldali erők egymásnak estek. A polgárháború 1918 január végén kezdődött és 1918. május 15-én ért véget. A „vörösök” gerincét a szociáldemokraták adták, akiket orosz egységek is támogattak, míg a polgári erőket a németek segítették. A konfliktusban megközelítőleg 37 ezren haltak meg. Az áldozatok nemcsak a frontokon elesett katonákból álltak, a fogolytáborokban uralkodó embertelen körülmények, illetve a vörös és fehérterror is ezrek életét követelte.

A szabadságát frissen elnyert országban kezdetben nem volt egyetértés a függetlenség napját illetően. A baloldali érzelműek például november 15-én szerettek volna ünnepelni, mondván, hogy akkor kezdte meg a működését a független, népképviseleti úton megválasztott országgyűlés. A polgári-konzervatív körök jelentős része a polgárháború győztes befejezését, május 15-ét tartotta megfelelő időpontnak, végül azonban maradt az arany középút, december 6-a, amelyet legelőszőr az egyetemi ifjúság ünnepelt meg 1918-ban, és csak a rákövetkező évben, 1919-ben vált hivatalos ünneppé Finnországban.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

zsidóság

• Embertelen körülményekkel szembesültek a budapesti nagy gettó lakói
• Már gyermekkorában tragédiák kísérték Radnóti Miklós életét
• Szenes Hanna a Szentföldön maradhatott volna, de visszatért, hogy segítsen
• Ágyúkkal támogatta Ganz Ábrahám a magyar szabadságharcot
• Munkaszolgálatosok a keleti fronton
• Eredménytelenül szervezett titkos béketárgyalásokat David Ben-Gurion
• Kémből vált befolyásos üzletemberré az embermentő Oskar Schindler 
• Mit lehetett tudni a holokausztról 1944-ben Magyarországon?
• Több ezer zsidó életét mentette meg a holokauszt idején Ángel Sanz Briz