Kádár halála, Nagy Imre rehabilitálása

Tizenöt évvel ezelőtt, 1989. július 6-án meghalt Kádár János és rehabilitálták az 56-os forradalom kivégzett miniszterelnökét, Nagy Imrét.

A rendszerváltás jelképei

A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. július 6-án Nagy Imrét, az 1956-os forradalom és szabadságharc kivégzett miniszterelnökét és mártírtársait felmentette az ellenük 1958-ban emelt hamis vádak alól. A Nagy Imre per vádlottjai a miniszterelnökön kívül Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József és Vásárhelyi Miklós voltak. A bíróság megsemmisítette a Donáth Ferenc, Tildy Zoltán, Kopácsi Sándor és Jánosi Ferenc ügyében hozott korábbi ítéleteket is.

A mártírok ünnepélyes újratemetésére pár héttel korábban, 1989. június 16-án került sor az Új Köztemető 301-es parcellájában, miután a Hősök Terén 250 ezer ember búcsúzott a törvénytelenül kivégzettektől.

Különös, jelképes egybeesést produkált a sors: ugyanazon a napon halt meg a korszak emblematikus vezetője, Kádár János, amelyen rehabilitálták az 56-os hősöket. Kádár alig pár órával élte túl Nagy Imréék ítéleteinek megsemmisítését. A kormány Kádár halála alkalmából országos gyászt rendelt el.

Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése, majd rehabilitálása a magyar rendszerváltás legfontosabb jogi és szimbolikus aktusai közé tartoznak. Göncz Árpád - akkor a Történelmi Igazságtétel Bizottság tagjaként - kulcsszerepet játszott a temetés előkészítésében. A következőkben egy 1999-es, a 10 évvel korábbi eseményeket felelevenítő interjúból közlünk szemelvényeket.

Nem volt hátraarc: Göncz Árpád az újratemetésről

"Akkoriban nemcsak a tárgyalások és a szervezés iszonyatos terhe nehezedett ránk, nemcsak rám, hanem mindannyiunkra, akik ebben részt vettünk - Vásárhelyi Miklós, Hegedus B. András, Mécs Imre és még sokan -, hanem a felelősség súlyos lelki terhe is. Ha fel akarom idézni ennek az időszaknak az emlékét, egyetlen, látszólag jelentéktelen epizód jut mindig az eszembe: két nappal a temetés előtt találkoztam Vásárhelyi Miklóssal, akivel sajtótájékoztatót kellett tartanunk a budai Vigadóban..."

"...a sajtótájékoztató előtt beültünk egy cukrászdába, mert nagyon éhesek voltunk, viszont az éttermek nem voltak nyitva. És akkor odajött az asztalunkhoz egy idős asszony. Lángoló arca és túlfűtött tekintete még ma is előttem van. Nem tudom, honnan ismert. Azt mondta: "Nekem megölték az apámat, megölték az anyámat. Ha holnapután vér fog folyni, az isten verje meg magukat, az isten verje meg magukat, az isten verje meg magukat..." Mindannyiunkban benne élt ez a félelem. De nem volt hátraarc. Az ösztönöm mégis azt súgta, hogy nem lehet baj."

"Sokáig mi magunk sem tudtuk, hogy mi legyen a megoldás [a temetéssel kapcsolatban]. Ahogyan emlékszem, Szilágyi Sándor volt az, aki mindvégig azon kardoskodott, hogy ne engedjünk [az MSZMP-nek], ragaszkodjunk hozzá, hogy a Hősök terén legyen a nagy, nyilvános szertartás. Az ő szervezőkészségének, józanságának, gyakorlatiasságának végül döntő szerepe volt abban, hogy ez sikerült. Az utolsó időszakban már végsőkig feszült a vita, egyre többen álltak elő újabb és újabb, egyébként érzelmileg teljesen érthető, de irreális kívánságokkal. Emlékszem, milyen éles vita volt, hogy legyen-e, s hol legyen a névtelen áldozatok jelképes sírja. A 301-es vagy 300-as parcellában-e?"

"[A Hősök Terén] csak néhány mondatot mondtam, de számomra az is a szó szoros értelmében megrendítő volt. A tér tele. Szinte remegett a levegő, pszichikailag remegett, én pedig még előtte soha nem beszéltem tömeg előtt és mikrofonba. Amikor kinyitottam a számat, megdöbbenve hallottam, hogy a hangszórók a másik oldalról mennydörögve visszhangozzák a hangomat, amelyről azt hittem, hogy alig hallható, hiszen én magam is nagyon meg voltam illetődve. Mire befejeztem, már zokogtam. Azt hittem, elájulok, kiment a lábamból minden erő. Ha a feleségem ott nincs mellettem, és nem fogja a kezemet, aligha tudtam volna végigcsinálni. Zokogott Király Béla, Vásárhelyi Miklós is. Mindannyian. Föltört belőlünk ez az iszonyatos, évtizedek alatt felgyülemlett és az utolsó hetekben már a kirobbanás határáig jutó belső feszültség."

(Az interjút Mink András és Révész Sándor készítette, megjelent a Beszélő 1999/10. számában)

Kádár-életút I.

Kádár János 1912-ben született Fiumében, eredeti neve Csermanek János. Édesanyja cselédként dolgozott, de a gyermek születése után elbocsátották, édesapja kiléte ismeretlen. Csermanek Borbála fiát a Somogy megyei Kapolyra adta nevelőszülőkhöz, majd 1918-ban a család Budapestre költözött. Csermanek János itt végezte el az elemi és a polgári iskolát.

Kádár írógépműszerész-tanonc lett, 1930-ra tanulta ki a szakmát, és néhány hónapig segédként dolgozott a műhelyben. 17 évesen a Vasas Szakszervezet ifjúsági csoportjának lett a tagja, majd 1931-ben belépett az illegális Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségébe (KIMSZ) és a Kommunisták Magyarországi Pártjába. Mozgalmi fedőneve Barna János lett.

1931 novemberében letartóztatták, és bár bizonyítékok hiányában szabadon engedték, rendőrségi megfigyelés alá helyezték. 1933-ban a KIMSZ KB titkára lett. Ekkor újra letartóztatták és októberben kommunista szervezkedésért két év fegyházbüntetésre ítélték. Az év végén - a rendőrségen tanúsított "gyávasága" miatt - a KIMSZ kizárta soraiból.

A börtönévek alatt ismerkedett meg számos büntetését töltő kommunistával, pl. Rákosi Mátyással is. Szabadulása után több helyen dolgozott segédmunkásként, közben bekapcsolódott a Szociáldemokrata Párt munkájába. Rövidesen az SZDP VI. kerületi szervezetének tagja lett, 1940-ben pedig megbízták az SZDP VB Ifjúsági Csoportjának a vezetésével.

1941 tavaszán a Kommunisták Magyarországi Pártja Budapesti Területi Bizottságának tagja, 1942 májusától a KMP KB tagja, 1942 decemberétől KB titkár és 1943 februárjában vezető titkár lett. Ekkor új nevet kapott a mozgalomban: "megszületett" Kádár János. A Kommunista Internacionálé feloszlatása után 1943 júniusában feloszlatta a KMP-t és megszervezte a Békepártot.

1944 áprilisában Jugoszláviába küldték, hogy felvegye a kapcsolatot az emigrációban élő kommunista vezetőkkel, azonban a határon elfogták. Valódi kilétét sikeresen eltitkolva katonaszökevényként emeltek vádat ellene, és két év börtönre ítélték. 1944 novemberében megszökött és visszatért Budapestre.

Budapest ostroma után a "budapesti" KB kinevezte Budapest rendőrfőnökének a helyettesévé. 1945 januárjában a fővárosba érkező Gerő Ernő vette át tőle a vezető titkári tisztet. Áprilisban megválasztották az MKP Központi Vezetőségének tikárává, az MKP Budapesti Területi Bizottságának titkárává és az MKP KV Káder Osztályának vezetőjévé, majd májusban az akkor létrehozott Politikai Bizottság tagjává. 1946-tól az MKP, később az MDP főtitkárhelyettese.

 

Nézegessen képeket Kádár János életútjából

Kádár-életút II.

Főtitkárhelyettesi beosztását, MKP ill. MDP KV és PB tagságát letartóztatásáig, 1951-ig tartotta meg. 1948 és 1950 júniusa között belügyminiszterként jelentős szerepe volt a Rajk-per megrendezésében. 1950 májusától az MDP KV Szervező Bizottság tagja, valamint a Párt- és Tömegszervezeti Osztályának vezetője.

1951 tavaszán az ÁVH letartóztatta, és az MDP KV májusi ülésén minden testületi tagságtól megfosztották. A Legfelsőbb Bíróság 1952 decemberében életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte. 1954 júliusában rehabilitálták és szabadlábra helyezték.

Az MDP XIII. kerületi pártbizottság titkára, majd 1955 szeptemberétől az MDP Pest Megyei Pártbizottság első titkára lett. Az MDP KV 1956. júliusi plénumán visszavették a testületbe, és megválasztották a Politikai Bizottság tagjának, valamint a Központi Vezetőség másodtitkárának.

1956. október 25-én az MDP KV első titkárává választották. Az október 26-i MDP KV ülésén a PB helyett életre hívott Direktórium tagja lett. Október 28-án az akkor választott MDP Elnökségének elnöke lett. A Minisztertanácson belül október 30-án létesült Kormány Kabinet tagjává és államminiszterré nevezték ki. Október 31-én az alakuló MSZMP Intéző Bizottság tagja lett.

November 1-jén Münnich Ferenccel együtt átállt a szovjetekhez, és elhagyta Magyarországot. November 2-4. között Moszkvában részt vett az SZKP KB Elnökségének ülésein, a szovjet vezetés őt nevezte ki az ellenkormány élére. November 4-én rádióközleményben jelentette be a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását, s a nap folyamán szovjet katonai géppel vitték Szolnokra. November 7-én a szovjet hadsereg Budapestre szállította, és Dobi István kinevezte a Minisztertanács elnökévé.

A forradalom leverése után kezdetét vette a megtorlás és a forradalom eredményeinek felszámolása. Az új rendszer ellen az egész társadalmat átható ellenállás bontakozott ki, a tüntetésekre és sztrájkokra az új hatalom sortüzekkel válaszolt, bevetette az újonnan szervezett munkásőrséget, bevezették a rögtönbíráskodást, tömeges perek kezdődtek. Egyidejűleg bevezettek "népszerűségszerző" intézkedéseket is: a gyermektelenségi adót eltörölték, a húsvét hétfőt, a karácsony mindkét napját munkaszüneti nappá nyilvánították

1957. február 26-án az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága elnökévé választották. Az 1957 júniusi országos pártértekezleten az MSZMP KB első titkárává, a PB tagjává választották. 1958. január 28-án lekököszönt a Minisztertanács éléről és államminiszter lett. 1961. szeptember 13-tól ismét a Minisztertanács elnöke 1965. június 30-ig.

Az MSZMP KB első titkári tisztét 1985-ig töltötte be. 1985 és 1988 között az MSZMP KB főtitkára volt. Az 1988-as országos pártértekezleten kimaradt az MSZMP PB-ből, de ugyanakkor az MSZMP elnökévé választották, ami egy újonnan létrehozott, feladatkör és hatalom nélküli pozíció volt. Az MSZMP KB 1989. májusi tanácskozásán - egészségi állapotára hivatkozva - felmentették KB tagságából és pártelnöki tisztéből. Hosszú betegség után 1989. július 6-án halt meg.