Nyavalyás ügyek

Addison-kór, csontritkulás, gyomorfekély, krónikus húgycső- és prosztatagyulladás, gyakori fejfájások, fertőzésre való különleges hajlam, tályog kialakulása, ismétlődő bélpanaszok, álmatlanság, különböző allergiák. Egy készülő új életrajz szerint élete utolsó nyolc évében - egyebek mellett - ezek a nyavalyák tették fizikai fájdalmakkal és rossz közérzettel terhessé John Fitzgerald Kennedy minden napját. Az egykorú diagnózisok és leletek alapján elkészített listát összeállító történész, Robert Dallek és a szakértőként alkalmazott orvos, valamint az általuk megkérdezettek ráadásul azt állítják, hogy az amerikai elnök, aki megválasztását nem kis mértékben éppen körültekintően felépített és tálalt fiatalosság- és tetterősségimázsának köszönhette, feltehetően akkor sem élt volna túl sokáig, ha 1963-ban Dallasban nem lövik agyon. Így kerül most új megvilágításba néhány, ezzel kapcsolatos régi dilemma is. Richard Nixon egykori tanácsadója, William Safire az új információk kapcsán a New York Timesban emlékeztetett rá, hogy az 1960-as elnökválasztási kampányban már széles körben találgatták, vajon Kennedy valóban második világháborús sebesülésével szerezte-e a nagyközönség számára is ismert baját, krónikus hátfájását. A család és az érintett akkor cáfolta, hogy a demokrata jelölt a hormonhiányt okozó, potenciálisan életveszélyes Addison-kórban szenvedne, az őt kezelő Eugene J. Cohen (talán az ellenfél Nixontól tartva) előrelátóan más neve alatt őrizte a későbbi elnök dossziéját. A történész a család egyik barátjára hivatkozva fölidézi azt is, hogy a kampány idején Kennedy mindig magával vitt egy gyógyszeres táskát, s amikor az egy alkalommal elkallódott, megjegyezte: ha ez "rossz kezekbe kerül", az abból kiolvasható információkkal alighanem búcsút mondhat elnöki álmainak. Az Addison-kóros Kennedy egyébként krónikus fájdalmainak enyhítésére már gyerekkorától kezdődően annyi szteroidot kapott, amennyi egy testépítőnek is becsületére vált volna, és elnöksége idején is pirulák és injekciók sorával igyekezett csökkenteni kínjait. Mindennek elleplezéséhez orvosai és környezetének tagjai nagy energiával asszisztáltak. Egyes értesülések szerint még a speedhez hasonló hatású amfetaminszármazékok is eljutottak Kennedyhez, mégpedig az orvosi működési engedélyét később elveszítő - és leginkább csak dr. Feelgoodként emlegetett - Max Jacobson révén. Az egészségügyi konspiráció olyannyira ügyes volt, hogy a rövid elnöksége során a fentiek ellenére is igen sikeres Kennedyvel kapcsolatos feljegyzések csak a Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkárral tartott első csúcsértekezlete után árulkodtak arról, hogy a nyavalyái ellenére amúgy mindig energikus Kennedy feltűnően passzívan viselkedett. Egyébként, mint az ügy kapcsán most felemlegették, az Egyesült Államok történetében korántsem példa nélkül való a mindenkori elnökök különféle bajainak elkendőzése. A titkolózás talán leghajmeresztőbb esetét a megszakítással, de két cikluson át is elnökösködő Grover Cleveland szolgáltatta, akinek állkapcsában rákos daganatot fedeztek föl, és a fájdalmas, csonkolásos operációt 1893-ban teljes konspirációban egy New Yorkból Massachusettsbe tartó hajón végezték el - úgy, hogy még a First Lady sem tudott róla. A két nappal később kiadott hivatalos közlemény aztán két begyulladt fog eltávolításáról szólt. Rendkívüli módon kezelték az Amerikát 1913-tól elnöklő Woodrow Wilson betegségét - pontosabban annak hírét is -, aki 1919-ben, az első világháborúban győztes Egyesült Államok grandiózus világpolitikai terveket dédelgető vezetőjeként, hatalma csúcsán kapott agyvérzést. A bal oldalára lebénult politikus hivatali ideje utolsó fél évét 1920-ban már ágyhoz kötve töltötte. Az elnöki hatalmat ez idő tájt szűk tanácsadói köre és második felesége gyakorolta, amiről a közvélemény semmit nem tudott. Egyes történészek szerint ez is magyarázza, miért szorult háttérbe az amerikai álláspont a Párizs környéki béketárgyalásokon, ami végül oda vezetett, hogy a washingtoni szenátus elutasította a diktátumok ratifikálását, minek nyomán az USA "kimaradt" a Népszövetségből. Máig folyik a vita arról is, hogy a gyermekbénulás következményeitől szenvedő, valamint olyan hétköznapi betegségek, mint a magas vérnyomás és a szívelégtelenség által gyötört Franklin Delano Roosevelt (lásd Bajra baj című írásunkat) többet is elérhetett-e volna az Európa jövőjéről s a második világháború utáni rendezésről döntő 1945. februári jaltai tárgyalásokon. Roosevelt persze, akinek gyermekkori betegsége következményeit egyébként mindig igen diszkréten kezelték, éppúgy csodált elnökként került be a történelemkönyvekbe, mint George Washington, aki, bár a történelmi freskók délceg férfijaként ismerjük, valójában tuberkulózistól, légzési nehézségektől és számos rövidebb-hosszabb lefolyású nyavalyától gyötörten érte el kimagasló politikusi sikereit. Vagy mint Abraham Lincoln, aki - egy orvosi szaklapban 1978-ban közreadott tanulmány szerint - egy éven belül amúgy is meghalhatott volna, ha 1865. április 14-én nem végez vele színházi páholyában John Wilkes Booth golyója. Ezt ráadásul feltehetően orvosai is sejthették, legfeljebb azt nem tudhatták, hogy elnökük a genetikai eredetű, többek között látási és szívproblémákat, törékeny csontozatot okozó Marfan-szindrómában szenved. Amit viszont környezete is pontosan tudott: időről időre klinikai depresszió gyötörte, egyik szemére alig látott, rendszeres pánikrohamoktól szenvedett, s alig egy hónappal a meggyilkolása előtt maga az amerikai tiszti főorvos vélte úgy, hogy az idegösszeomlás szélén áll. Mindez persze csak növeli történelmi tejesítményét, aminek alapján ma is az USA legjelentősebb elnökének tartják.