2020. nyár: A magyar film 30 felejthetetlen pillanata
ITT támogathatsz bennünket

1956 – lengyel szemmel

2002. október 21. 12:32 Tischler János

1956-ban Lengyelország is mély, robbanással fenyegető politikai válságot élt át. A lengyel események a magyar belpolitikai életre is befolyással voltak: az október 23-i tüntetés is a lengyel változások melletti szolidaritási tüntetésnek indult. Władysław Gomułka, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára volt az egyetlen a kommunista pártvezetők közül, aki 1957 májusában Hruscsovnál szót emelt Nagy Imre védelmében és egy esetleges per ellen.

A Lengyelországban 1956 őszén végbement nagyjelentőségű politikai változások – Wladyslaw Gomulka visszatérése a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottsága első titkári székébe egy szovjet katonai intervenció fenyegető árnyékában – a sajtó terén is éreztették hatásukat. A lengyel sajtó néhány hónapra szinte teljesen lerázta magáról a cenzúra intézményét és rendkívüli szabadságra tett szert, amelyet ki is használt. Továbbra is voltak tabutémák, ugyanakkor a cenzorok többsége teljesen elbizonytalanodott, mit szabad engedélyezni, s mit nem. Ennek tulajdonítható, hogy az 1956-os magyar forradalom idején a magyar eseményekkel kapcsolatos híradások közzététele tekintetében a lengyel sajtó csak minimális adminisztratív akadályba ütközött, így a lengyel lapok lehetőségeikhez mérten nagy terjedelemben és objektíven számoltak be a magyar forradalomról, és ennek célkitűzéseivel egyetértő írások, felhívások és táviratok tucatjai láttak napvilágot. Bár az új lengyel vezetés Gomułkával az élen már a magyar forradalom időszakában igyekezett visszafogni a cenzúra fogságától rövid időre megszabadult lengyel sajtót és Rádiót, ez csekély eredménnyel járt. Az ezekben a hetekben megjelent írásokat három jellegzetes csoportra lehet osztani: –a „magyar Testvérek” megsegítéséért folytatott akció menete, tudósítások a véradásról, a pénz-, gyógyszer- és élelmiszergyűjtésről; –napi jelentések és tudósítások Magyarországról. Minden napilap átvette és megjelentette – hosszabb vagy rövidebb formában – a PAP lengyel hírügynökség tudósításait, amelyek a szerkesztőségekbe már cenzúrázva érkeztek. Ennek ellenére ezek a hírek egészükben nem különböztek a nyugati hírügynökségek jelentéseitől. Ezek a lengyel beszámolók igyekeztek szélesebb képet nyújtani, nem korlátozódtak csak a párt- és kormányközleményekre. November elején bizonyos keményedés fedezhető fel a PAP Magyarországgal kapcsolatos híreinek hangnemében. Egymás mellett szerepeltek a tökéletes politikai káoszról, a kommunisták meggyilkolásáról szóló sorok a helyzet normalizálódásáról, a közlekedés helyreállításáról, a munka újrafelvételéről tudósító mondatokkal. A lengyel sajtó a lehető legtömörebben intézte el Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből és az ország semlegességének kihirdetését. Összességében mégis azt kell mondani, hogy az adott körülmények és feltételek között a PAP jórészt tárgyilagosságra törekedett, és ez a tendencia 1956 végéig megmaradt, élesen elütve a népi demokrácia többi országának hírügynökségeitől; –a LEMP Központi Bizottságának felhívásai, egyéb felhívások, kommentárok, szerkesztőségi cikkek, saját helyszíni tudósítások a magyarországi helyzetről. A korai kommentárok (például a Trybuna Ludu október 28-i jegyzete) a szűkszavú hírekből igyekeztek megrajzolni az események menetét és a felkelés kitörésének okait, amelyeket a letűnt sztalini rendszer, a Rákosi–Gerő-féle vezetés gonosztetteiben és hibáiban véltek felfedezni. A helyzet megoldását pedig abban látták, hogy az új magyar párt- és kormányvezetésnek teljesítenie kell a nemzet jogos követeléseit, ki kell vonni Budapestről a Gerő által behívott szovjet csapatokat, meg kell szerezni a nép bizalmát, és be kell bizonyítani, hogy a sztalinizmus nem egyenlő a szocializmussal. A lengyel sajtó viszonyulását a magyar eseményekhez jól tükrözi a Trybuna Robotnicza (a Trybuna Ludu után a második legnagyobb példányszámú lengyel napilap), a LEMP Katowicei Vajdasági Pártbizottsága központi lapjának szerkesztőségi cikke október 30-án: „Kötelességünknek véljük állást foglalni azzal a cikkel szemben, amellyel a magyar helyzetről szóló hírt közöltük újságunk szombati számában. Ebben a cikkben a „fegyveres bandák” megjelölést használtuk a budapesti civil lakosságra és a katonai egységek harcoló csoportjaira, amelyek megtagadták az engedelmességet a volt kormánynak és az MDP volt vezetőségének. Szeretnénk ma teljes határozottsággal leszögezni: ezt a meghatározást – csakúgy, mint az összes hozzánk érkezett sajtótudósítás hangnemét –, sértőnek véljük a budapesti nép számára, a hazafiak százai és ezrei számára, akiknek vére oly bőségesen öntözte a hozzánk mindig közelálló magyar földet. Fájlaljuk, hogy ez az információ az újság hasábjaira került. A régi magyar párt- és kormányvezetés konzervativizmusa, elvakultsága és a tömegek iránti bizalmatlansága miatt a haladó népmozgalmat ellenforradalmi és fasiszta jelzővel illette, ily módon olajat öntött a tűzre, és elzárta magát a lehetőségtől, hogy megegyezésre jusson a felkelőkkel. (...) A népmozgalom nagy, tiszta áramlata mellett megjelenhettek zavaros hullámok is – bizonyos reakciós elemek és csoportok. Mégis, ez semmiben sem változtatja meg a nyilvánvaló tényt, hogy amikor Nagy Imre, az új miniszterelnök tárgyalásokat kezdett a felkelőkkel és elismerte népi hazafiságukat, ezzel el is ítélte a régi és a nemzet szemében véglegesen kompromittálódott funkcionáriusokat. Ugyanebben, a korabeli szovjet tömb országainak sajtójától teljesen elütő hangnemben íródott az Express Wieczorny című országos délutáni napilap szintén 1956. október 30-i szerkesztőségi jegyzete: „Mit lehet mondani azokról, akik mint Louis Saillant, a Francia Szakszervezetek Szövetségének főtitkára, a tragikus magyar eseményeket ellenforradalmi és fasiszta puccsnak nevezik? Mit gondoljunk a francia L''Humanité szerkesztőségéről, amely megfeledkezve a lengyel események megítélésében egy héttel ezelőtt elkövetett hibájáról, ismét hamisan értékeli a helyzetet, ráadásul a magyar felkelőket mint a hitleri hadsereg volt szövetségeseit becsmérli? Hogyan értsük Walter Ulbrichtnak, a NSZEP első titkárának kijelentését – aki cáfolva azt, hogy a sztalinizmus valamikor is létezett volna az NDK-ban –, könnyű szívvel egyenlőségjelet tesz a liberalizálás követelése és a kapitalizmus visszatérése közé. Végül: hogyan értékeljük a moszkvai sajtó és a moszkvai rádió hangját, és a Szovjetunió képviselőjének fellépését az ENSZ Biztonsági Tanácsában, aki s amelyek a magyarországi forradalmat csökönyösen kémek és szabotőrök összeesküvésére vezetik vissza? Ha valóban igazságként fogadnánk el ezeket a hangokat, és az események ilyen megítélését, akkor arra a szomorú következtetésre kellene jutnunk, hogy valójában nagyon gyenge és törékeny a szocialista rendszer, ha ilyen könnyű mozgósítani ellene az egész nemzetet. Szerencsére az igazság más... A nagy demokratikus mozgalom, amely vérrel mossa le a sztalinizmus hitványságát, amely a szabadsággal és a nemzeti szuverenitással párban haladó szocializmusért harcol – ez az igazság Magyarországról. Így érezte át ezt a lengyel nép. Így értékelte ezt a mi vezetésünk. Túlságosan is jól ismerjük történelmi tapasztalatokból, hogy az objektív információk hiánya hogyan gyakorolt befolyást a jugoszláviai események téves megítélésére. Személyes tapasztalatokból ismerjük, hogyan próbálták hamisan ábrázolni nemzetünk nemes és forró nekilendülését. Ezek olyan dolgok, amelyek következményeikben veszélyesek lehetnek. A szocialista országok közötti kapcsolatoknak az igazságon, és ezen országok néptömegei iránt való bizalmon kell alapulniuk. És ha a teljes igazság még nem azonnal ismeretes, annál nagyobb jelentősége van a néptömegek szocializmus iránti hűségébe vetett bizalomnak. Ezt a bizalmat kölcsönösen kell táplálnunk egymás iránt. Ezzel vagyunk adósok az ügynek – amelyet mindannyian szolgálunk –, a testvéri internacionalizmusnak.” Október 26-től kezdtek érkezni Magyarországra – segélyszállító repülőgépeken, mivel más közlekedési összeköttetés nem létezett – az egyes lengyel újságok különtudósítói. 1956 október–novemberében több mint 20 lengyel újságíró tartózkodott Magyarországon, közülük a központi sajtót és a Lengyel Rádiót a következők képviselték: Hanna Adamiecka – Sztandar Młodych, Marian Bielicki – Lengyel Rádió, Franciszka Borowicz – Interpress Sajtóügynökség (API), Stanisław Głšbinski – PAP, Leszek Kołodziejczyk – Życie Warszawy, Roman Kornecki – Trybuna Ludu, Zdzisław Pis – Walka Młodych, Bogusław Reichhart – Munkás Hírügynökség, Anna Retmaniak – Lengyel Rádió, Zygmunt Rzeżuchowski – Interpress Sajtóügynökség (API), Krzysztof Wolicki – Trybuna Ludu, és Wiktor Woroszylski – Nowa Kultura. A lengyel sajtóban közölt vagy az éter hullámain elhangzott budapesti beszámolóik valósághűek és serkentőleg hatottak a magyarok megsegítésére indított a lengyel segélyakcióra is. Emellett pedig arról tanúskodnak, hogy a tudósítók nagy többsége rokonszenvvel viseltetett a forradalom iránt. Bemutatták a pusztulást, az országot ért szerencsétlenséget, ugyanakkor optimizmusukat hangoztatták, és kifejezetten a forradalom törekvéseinek jogos voltát hangsúlyozták. Igaz, az ő esetükben is bizonyos kételkedés figyelhető meg november elején, a Varsói Szerződésből való kilépés hírére. „Hová tart Magyarország?” – tette fel néhányuk a kérdést. Mindez azonban nem változtatott pozitív hozzáállásukon a magyar forradalomhoz, s ezt még jobban megerősítette a november 4-i szovjet intervenció, amely után hiába küldték – már amikor tudták – jelentéseiket, azok már nem jelenhettek meg a lengyel sajtóban. Viszont amikor november közepe táján visszatértek Varsóba, akkor közülük főként a már említett Hanna Adamiecka, Marian Bielicki, Krzysztof Wolicki és Wiktor Woroszylski, ameddig a hivatalos szervek engedték, különböző klubokban, üzemekben és gyűléseken népes közönség előtt kimerítően és az igazságnak megfelelően mondtak el mindent arról, mit láttak Magyarországon. Összességében a lengyel tudósítók tevékenysége nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Lengyelországban hiteles kép alakult ki a magyar forradalomról. November 4. után – a „lengyel államérdekre” való hivatkozással – a lengyel újságok nem publikálhattak olyan cikkeket vagy kommentárokat, amelyek közvetlenül elítélték a szovjet beavatkozást vagy a Kádár-kormányt, ennek ellenére igyekeztek tárgyilagosan bemutatni, mi történik Magyarországon. A lengyel napilapok szinte kizárólag hírügynökségi tudósításokat közöltek a magyarországi helyzetről és az ENSZ-ben folyó vitákról, esetleg külföldi újságokban megjelent írásokat vettek át, viszont tartózkodtak a kommentároktól. Hangsúlyeltolódások természetesen voltak, hiszen a központi pártlap, a Trybuna Ludu november második felében már a beavatkozást helyeslő cikkeket közölt, amelyeket a L''Unitá-ból, a L''Humanité-ből vagy a Pravdából vett át. Rövid időre hirtelen megváltozott ez a helyzet, amikor a jugoszláv nagykövetséget elhagyó Nagy Imre-csoportot elrabolták, és Romániába deportálták. A lengyel pártvezetés saját maga sem értett ezzel egyet, a pártszervezetek határozatok tucatjaiban fejezték ki tiltakozásukat. A felerősödött tiltakozás hatására publikációs hullám öntötte el a központi és a vidéki sajtót (a Lengyel Rádióban is több adás foglalkozott ekkor a magyar forradalom eseményeivel), egymás után jelentek meg azon lengyel szemtanú-újságírók visszaemlékezései, akik a forradalom idején Magyarországon tartózkodtak. Közülük is kiemelkedik Hanna Adamieckának, a Sztandar Młodych című napilapban folytatásokban közölt naplója vagy Wiktor Woroszylski szintén többrészes beszámolója a Nowa Kultura hasábjain (igaz, a cenzúra a november 4. utánról szóló részt már nem engedte lehozni). Ellenben Marian Bielicki naplóját teljes egészében, három részben, leközölte a Po prostu című hetilap, amely egyébként hasábjain nyíltan is elítélte a második szovjet beavatkozást Magyarországon. Ráadásul ebben az időszakban került sor a Lengyel Írószövetség és Újságírószövetség viharos körülmények között lezajlott kongresszusára, s mind a két intézmény hitet tett a magyar forradalom mellett. Szintén november folyamán a lengyel hetilapokban gyakran jelentek meg fényképek a vérző, tragikus Budapestről, az ezekhez fűzött kommentárokban leginkább a Magyarországot ért pusztulást emelték ki. Mindezekhez még hozzá kell tenni, hogy az „ellenforradalom” jelzővel 1956 végéig lengyel újságíró tollából, lengyel újságban egyetlen egyszer lehet találkozni: a LEMP elméleti folyóiratában. A LEMP KB december első hetének végén tudott csak gátat szabni a magyarok melletti szolidaritás ilyen megnyilvánulásainak, a cenzúra elkobozta a már nyomdában lévő írásokat, és nem engedte tovább a „magyar” publikációkat. A lengyel vezetés éppen ekkoriban alakította ki a követendő irányvonalat a sajtó számára, amit – saját maga szemszögéből nézve – már csak azért is meg kellett tennie, mert a kommunista „testvérpártok” szinte állandó jelleggel felrótták a LEMP-nek a lengyel sajtóban megjelenő írások és vélemények „revízionista” hangvételét, amelyet ráadásul gyakorta azonosítottak a hivatalos lengyel állásponttal. Gomułka eleinte békülékenyebb hangot ütött meg az újságírókkal szemben, és saját maga igyekezett jobb belátásra bírni őket. Felhívta a sajtó és a rádió munkatársait, hogy tanúsítsanak önmérsékletet, vannak dolgok s ilyen a magyar kérdés is, amikor nem lehet megírni és elmondani mindent. Mindezek a meggyőzési kísérletek jórészt hatástalanok maradtak, így a vezetés a cenzúra teljes megszigorításával – s amint erről már szó volt –, a Budapestről visszaérkezett lengyel újságírók különböző gyárakban, üzemekben és klubokban tartott hiteles beszámolóinak adminisztratív eszközökkel való megakadályozásával válaszolt, majd – amikor továbbra is szemmel látható volt, hogy lengyel újságírók egy része általában nem hajlandó öncenzúrát magára vállalni –, 1957 januárjában a Trybuna Ludu élén történt személycserével kezdetét vette a teljes „rendcsinálás”, amely az év októberében éppen a „revízionista” Po prostu betiltásával tetőzött. Mindezzel egyidejűleg megindult az elbocsátások sorozata a rádiónál is. Ekkor kellett azonnali hatállyal távoznia posztjáról Emanuel Planernek, a Lengyel Rádió Tájékoztatási Osztálya vezetőjének, aki felülbírálta a cenzor tiltó határozatát, és így elhangozhatott egy megrendítő erejű hatrészes helyszíni beszámoló a november 4. utáni Magyarországról. Maga Gomulka követelte – mégpedig tajtékozva – Planer azonnali leváltását. 1956. november második felében tartotta megnyitó ülését a lengyel forradalmi ifjúság egyik legismertebb varsói klubja, a Wera Kostrzewa nevét viselő klub. Erre a megnyitóra hívtak meg Magyarországról nemrég visszaérkezett újságírókat, felkérvén őket, mondják el, hogyan látták a magyar forradalmat? A leghosszabb beszámolót Hanna Adamiecka tartotta, aki a lengyel demokratizálási folyamatot leginkább támogató és sürgető ifjúsági napilapnál, a Sztandar Młodych-nál dolgozott. A fiatal újságírónő (24–25 éves volt ekkor) a fiatal kommunistáknak ahhoz a csoportjához tartozott, amely a sztalinista örökség teljes felszámolását akarta, és amely őszintén hitt az igazi, torzulásmentes szocializmus megvalósításában, s ezt célul tűzte ki maga elé. Az őt követő újságírók (Marian Bielicki, Zygmunt Rzeżuchowski és Leszek Kołodziejczyk) inkább csak kiegészítik vagy helyesbítik az Adamiecka által elmondottakat. A beszámolók után a közönség tett fel kérdéseket, amelyekre Krzysztof Wolicki, a Trybuna Ludu újságírója válaszolt. Az ezen a megnyitó ülésen részt vett, a magyar forradalmat átélt újságírók sorsa különbözőképpen alakult. A legtragikusabb sors Hanna Adamieckának jutott, aki 1957 tavaszán a magánéleti és politikai csalódások együttes súlya alatt öngyilkos lett. A többi újságíró rövidebb–hosszabb idő elteltével végül szakított a kommunista párttal, a kommunista eszmékkel. A Wera Kostrzewa-klub 1956 novemberi megnyitó ülését a Lengyel Rádió egyedülálló módon élő egyenes adásban, „Vita az erkölcsről” címmel, 140 percben(!) közvetítette

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2020. nyár: A magyar film 30 felejthetetlen pillanata
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

július 14.Mai évfordulók

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár