1911-ben egy párizsi árvaház „tombolán” sorsolta ki a gyermekeket nevelőszülőkhöz

2018. szeptember 3. 11:42 Múlt-kor

A 19. században és a 20. század elején az árvák számára mindenhol borzasztóak voltak a körülmények: az árvaházakban és az utcán is könnyen térhettek rossz útra, illetve számtalan veszélynek voltak kitéve. Napjaink gyámügyi rendszerei még távol voltak, azonban előfordultak próbálkozások az intézetekben élő gyermekek családoknál való elhelyezésére.

Korábban

A Popular Mechanics című amerikai tudományos-technikai folyóirat 1912. januári száma arról számolt be rövidhírként, hogy egy párizsi árvaház „babatombolát” tartott – azaz a jelentkező szülőjelöltek között árva kisgyermeket sorsoltak ki. Ahogy a hírben közölték:

„Egy lelencispotály [korabeli eufemizmus az árvaházakra] rendezte a sorsolást, a hatóságok beleegyezésével, azzal a céllal, hogy otthont találjon nagyszámú oltalmazottjának, illetve hogy pénzt gyűjtsön. A tombola bevételeit több karitatív intézmény között osztották el. A nyertesek természetesen alapos kivizsgáláson estek át, hogy meghatározható legyen nevelőszülői alkalmasságuk.”

Habár napjainkban egy ilyen hír kétségtelenül nagyobb visszhangot keltene, beszédes, hogy 1912-ben ez egy apró érdekességnek számított csupán. Ebben az időben a nyugati nagyvárosokban az árvák helyzete még mindig Charles Dickens regényeit idézően gyászos volt. A gyermekmunka gyakori volt, és sok esetben veszélyes gépek melletti munkát jelentett gyárakban minimális felügyelet mellett.

Ez azonban sok árva számára még a szerencsésebb esetnek számított: akik nem kerültek be árvaházba vagy a nincstelenek dolgoztatására szakosodott szegényházba, azoknak az utcán kellett magukról gondoskodniuk, ami legtöbbször előbb vagy utóbb a bűnözést jelentette.

A valamiféle gondozásba bekerülő gyermekeknek sem feltétlenül volt jobb soruk – a hatósági ellenőrzés ekkoriban még gyakorlatilag ismeretlen fogalom volt ezekben az otthonokban, így gyakorlatilag bármiféle abúzus megtörténhetett a gyermekekkel, nagy valószínűséggel következmények nélkül.

A legtöbb országban, így Magyarországon is, a megfelelő vagyonnal rendelkező adományozók alapították, illetve tartották fenn a szegényekkel és árvákkal foglalkozó otthonokat. Magyarországon az első országos szervezet 1885-ben jött létre, ez volt a Fehér Kereszt Egylet, amely 1895-ben összeolvadt az Országos Lelencház Egyesülettel, innentől Fehér Kereszt Országos Lelencház Egyesület néven működött tovább. Magas rangú tagjai, illetve pártfogói ugyan voltak a szervezetnek, de nem állt állami ellenőrzés alatt.

Az árvák kérdése sokakat foglalkoztatott világszerte – 1889-ben például Budapesten nemzetközi gyermekvédelmi kiállítást szerveztek – azonban az iparosodás következtében a városokba áramló tömegek miatt a munkabérek mindenhol alacsonyak maradtak, és világszerte nőtt a nyomorban élők aránya. Az állami szervek a századfordulót követően kezdtek komolyabban foglalkozni a kérdéssel. Az Egyesült Államokban például, ahol a cikk íródott, ugyanabban az évben, 1912-ben hozták létre a Gyermekügyi Iroda (Children's Bureau) nevű szövetségi szervet, amely a gyermekhalandóságot, a születésszámot, az árvaházakat, a fiatalkorúak bíróságait, a gyermekmunkát, a gyermekek betegségeit és egyéb kérdéseket vizsgálta.

A világ nagy részén a 20. század közepén indult meg a napjainkban is tartó folyamat, hogy a hatóságok az árvaházakkal szemben a gyermekek nevelőszülőknél való elhelyezését részesítsék előnyben. Ennek egy korai előfutára fedezhető fel a névtelen párizsi árvaház 1911-es „tombolájában”, amelyet akkoriban ünnepélyes alkalomnak tartottak.