Balszerencsés volt a szerelemben a "kalapos király"

2016. március 13. 16:08 Múlt-kor

II. József német-római császár és magyar király 275 éve, 1741. március 13-án született. A felvilágosult uralkodó soha nem koronáztatta meg magát a Szent Koronával, ezért érdemelte ki magyar alattvalóitól a "kalapos király" gúnynevet. A jó szándékú, de a reálpolitikával nem törődő uralkodót Ausztriában a népek jótevőjének, a modernizáció harcosának látták, míg Magyarországon a szerzett jogok csorbítójának. Reformjai jogosak és előremutatóak voltak, de türelmetlensége és erőszakossága szinte minden társadalmi réteget maga ellen hangolt.

Korábban

Mária Terézia legidősebb fia a történelem lapjaira félévesen, királyi anyja karjain lépett be: a legenda szerint az osztrák örökösödési háború idején szorult helyzetbe került királynő csecsemő fiát is bevitte a magyar diéta ülésére, s a meghatódott rendek "életünket és vérünket!" felkiáltással fogadtak neki hűséget (bár a rossz nyelvek szerint azt is hozzátették, hogy a zabunkat nem).

József kiváló nevelésben részesült, fiatalon Falkenstein gróf néven bejárta Európát, egyebek között Franciaországot is, ahol húga, a tragikus sorsú Marie Antoinette a jövendő XVI. Lajos felesége volt. Kerülte a pompát, a társaságot, az általa léhának tartott szórakozásokat, regények helyett gazdasági és filozófiai műveket olvasott. Tizennyolc éves korától részt vett az államtanács ülésein, 1764-ben római király, egy év múlva német-római császár és anyja mellett társuralkodó lett.

A szerelemben igencsak balszerencsésnek bizonyult: 1760-ban dinasztikus okokból ugyan, de szerelmi házasságot kötött Izabella parmai hercegnővel, aki 1763-ban második gyermekükkel viselősen himlőt kapott és meghalt. József anyja nyomására két évvel később feleségül vette Mária Jozefa bajor hercegnőt, akivel közös témát nem talált, és testi vonzalom sem fűzte össze őket. Boldogtalan feleségét két év múlva szintén a himlő vitte el, József még a temetésre sem ment el. Soha többé nem nősült meg, s amikor egyetlen lánya hétévesen meghalt, végképp az államügyekhez menekült.

Amikor 1780-ban, anyja halála után trónra lépett, szétfeszítette a tettvágy. A felvilágosodás gyermekeként "ésszerű" alapokon akarta soknyelvű, soknemzetiségű országait egységes, centralizált és rendi kiváltságoktól mentes, korszerű birodalommá átgyúrni, figyelmen kívül hagyva az eltérő alkotmányokat, hagyományokat és sajátosságokat. Hogy esküje ne korlátozza, Magyarországon meg sem koronáztatta magát, így lett belőle "kalapos király". A magánéletben és a politikában is a célratörés, a külsőségek és a mások helyzete iránti érzéketlenség jellemezte, birodalmát kopott öltözetben, legendás gyűrött kalapjában járta.

Politikája, melyet jozefinizmusnak nevez az utókor, a felvilágosult abszolutizmus szellemében zajlott, rendeletekkel kormányzott, ezekből összesen hatezret adott ki. 1781-ben hozott türelmi rendelete a nem katolikusoknak szabad vallásgyakorlást és hivatalviselési lehetőséget adott, feloszlatta a nem betegápoló vagy tanító szerzetesrendeket, a pápai bullák kihirdetését előzetes jóváhagyásához kötötte (placetum regium). Az intézkedései miatt Bécsbe utazó VI. Piusz pápát tisztelettel fogadta, de semmiben sem engedett neki.

Takarékossági intézkedéseket hozott, racionalizálta az államszervezetet, és enyhített a cenzúrán. Egységes jogrendszert vezetett be, eltörölte a halálbüntetést, átszervezte a bíróságokat, Magyarországon hatalmas felháborodást kiváltó 1784. évi nyelvrendelete a latin helyett a németet tette hivatali nyelvvé. József nem csak reformok révén igyekezett birodalmát nagyobbá és erősebbé tenni. Megkísérelte Bajorország megszerzését, de szembekerült II. Frigyes porosz királlyal, s le kellett tennie tervéről. 1787-től az oroszok oldalán a törökökkel hadakozott, az osztrák hadaknak 1789-ben sikerült bevenniük Belgrádot.

Az egész birodalmat felbolygató intézkedései Magyarországon ütköztek a legnagyobb ellenállásba, ezt letörendő 1784-ben Bécsbe vitette a Szent Koronát. 1785-ben megszüntette az ellenállás fészkének tartott vármegyerendszert, az országot tíz kerületre osztotta, amelyek élére királyi biztosokat állított. Ugyancsak 1785-ben kiadott jobbágyrendelete eltörölte a jobbágy megnevezést, lehetővé tette a szabad költözést, lehetőséget adott a szabad hivatásválasztásra, és csökkentette az úriszék hatáskörét. Az (egyébként országszerte bojkottált) első magyarországi népszámlálást is ő rendelte el.

Élete utolsó éveiben aláásta egészségét a hadakozás, a táborozás, a császár súlyos betegen érkezett haza a frontról, birodalma forrongott. 1790. január 28-án halálos ágyán egy tollvonással valamennyi rendeletét visszavonta, kivéve a jobbágyságról, a vallási türelemről és a lelkészállításról szólókat, s helyreállította a magyar alkotmányt. Egy hónappal később, 1790. február 20-án halt meg Bécsben, a trónon öccse, II. Lipót követte.

A jó szándékú, de a reálpolitikával nem törődő uralkodót Ausztriában a népek jótevőjének, a modernizáció harcosának látták, míg Magyarországon a szerzett jogok csorbítójának. Reformjai jogosak és előremutatóak voltak, de türelmetlensége és erőszakossága szinte minden társadalmi réteget maga ellen hangolt. Érdekesség, hogy Budapesten és Bécsben is a nyolcadik kerület (Józsefváros, illetve Josefstadt) viseli a reformer uralkodó nevét.