Baku hősei

mehmed és john

Azerbajdzsán a brit hadisírgondozó bizottság elnökének kérésére és a brit nagykövet minden közbenjárásának ellenére sem engedélyezi az emlékmű felállítását.

A vonakodás oka, hogy a britek a háború alatt Azerbajdzsán esküdt ellenségeit, az örményeket támogatták a törökök ellenében, akik viszont az azeriak legmegbízhatóbb szövetségesének számítottak.

A valóság azonban még ennél is bonyolultabb, állítja Angus Hay, a Bakuban élő brit amatőr történész. Azerbajdzsánban akkoriban több csoport harcolt az olajmezőkért, Londonból azonban meglehetősen átláthatatlan volt e bolsevikok, mensevikek, örmények és azerbajdzsániak viszonya. Brit csapatok azzal a lehetetlennek tűnő céllal indultak útnak Londonból, hogy megakadályozzák Baku török vagy német kézre kerülését. Mindkét nagyhatalom az olajmezőkre volt éhes, illetve a britek attól is tartottak, hogy Baku német kézre kerülésének esetén a város egy esetleges indiai támadás támaszául szolgálhat majd.

Miközben Baku városa hétről-hétre más csoport kezére került, a brit erők – körülbelül 1000 ember és néhány páncélozott jármű – Lionel Dunsterville vezérőrnagy vezetésével a Bagdad és Baku közötti úton vívták csatáikat. Később 14.500 angol és 1000 azeri katonát vezényeltek a térségbe, hogy segítséget nyújtsanak a törökök visszatartására. (Ezt a már nagyobb létszámú sereget ismeri az utókor Dunster-hadak néven.) Dunsterville-nek arra is volt gondja, hogy újabb 6000 emberrel egészítse ki seregét a helyi lakosságból, ám lelkes segítői az augusztus 26-i török támadáskor teljesen alkalmatlannak bizonyultak a hatékony védekezésre: a sereg mindössze 4 napig volt képes a török hadat visszatartani. Amikor a törökök két hét elteltével újra támadásba lendültek, Baku már védelem nélkül nézett szembe velük. Miután Dunsterville ráébredt, hogy a helyzet reménytelen, megszervezte a csapatok evakuálását és a további áldozatok elkerülése végett kivonult a térségből. Az összecsapás mérlege: 1130 török és 92 brit katona halála.

Baku eleste ellenére Dunsterville sikeresnek mondhatja magát, hiszen elég hosszú ideig tartotta föl a törököket ahhoz, hogy megakadályozza a bakui olaj jelentős mennyiségben történő exportálását, és azt is, hogy még a háború előtt Indiát háborús fenyegetés érné.

Azerbajdzsánt két év elteltével a szovjet nagyhatalom bekebelezte, a brit katonák sírjait 1920-ban felszántották és a temető helyén parkot létesítettek, hogy írmagja se maradjon a háborús síroknak. A Bizottság korábban abban reménykedett, hogy a Szovjetuniótól való elszakadás után a független Azerbajdzsánban lehetővé válik az emlékmű állítás, ám az ország kormánya egy cseppet sem tűnik készségesebbnek, mint a szovjetek.

Nigar Maxwell azerbajdzsáni történész szerint az ellenállás mögött más is rejlik: 1918 márciusában azeriak ezrei lelték halálukat az országban végigsöprő örmény lázadás során, amit aztán Baku elestekor az azeriak örmények ezreinek lemészárlásával bosszultak meg. Örményország és Azerbajdzsán szomszédsága a mai napig sem mondható békésnek. Tíz évvel ezelőtt még harcok folytak a többségében örmények lakta Nagorno-Karabakhért. Itt 30.000 ember esett áldozatul és az azeri területek 20 százaléka örmény ellenőrzés alá került. Persze sokan egyetértenek a brit katonák emlékművének felállításával, a többség azonban még mindig nagyon érzékenyen reagál – véli az azeri történésznő.

Angus Hay véleménye szerint ha Kemal Atatürk, a modern Törökország atyja élne, valószínűleg engedélyezné az emlékműavatást, hiszen még 1934-ben a „mehmed”-ek és „john”-ok közti megbékélést szimbolizáló emlékművet a következő szavakkal avatta fel: „Anyák, akik fiaitokat harcolni engedtétek hazátoktól távol, töröljétek le könnyeitek, mert fiaitok kik e földért haltak, fiainkká lettek, s most békében nyugszanak.”