A Szovjetunió Vietnamja: Gorbacsov és az afganisztáni háború

A Szovjetunió afganisztáni katonai jelenléte 1979. december 27-én kezdődött. A szovjetek hosszú gondolkodás után döntöttek úgy, hogy segítséget nyújtanak az 1978 áprilisában puccsal hatalomra került Afgán Népi Demokratikus Pártnak.

A komoly vallási hagyományokkal rendelkező országban a reformokat bevezető, a marxista tanokat valló politikai szervezet tevékenysége komoly ellenállásba ütközött, különösen az iszlám vallási fundamentalizmust hirdető mudzsaheddinek körében, akik fegyveres harcot kezdtek a Nur Mohamed Taraki majd annak 1979. októberi meggyilkolása után Hafizullah Amin által vezett párt és az új államhatalom ellen. Az afgán kormány már 1979 márciusában kérte a szovjetek beavatkozását, azonban Brezsnyev ekkor még elutasította a kérést. A Politikai Bizottság végül 1979. december 12-én engedélyezte a szovjet katonai egységek afganisztáni szerepvállalását, igaz, nem a teljes testület, annak csupán néhány befolyásos tagja.

Az afgán főváros, Kabul elfoglalása után, december 27-én két különleges egység, a KGB Alfa csoportja és az ún. Szpecnaz behatoltak az elnöki palotába és meggyilkolták Hafizullah Amint és egész családját. A szovjetek ezután az államfői feladatokkal Babrak Karmalt bízták meg. Az új kormány azonban szovjet segítséggel sem volt képes megoldani az ország súlyos gazdasági helyzetét, valamint nem tudta leszerelni a vallási fundamentalista felkelőket sem.

A szovjetek lépése gyakorlatilag véget vetett a nemzetközi enyhülés időszakának (détente), Jimmy Carter amerikai elnök 1980 januárjában kinyilvánította, hogy az Egyesült Államok saját biztonsága elleni lépésként értékel minden olyan lépést, amely veszélyezteti a Perzsa-öböl biztonságát. (A szovjetek az afganisztáni bevonulással gyakorlatilag néhány száz kilométerre kerültek a stratégiai fontosságú olajmezőktől)

A szovjet vezetés rövidesen rájött, hogy nem képes győztesként megvívni háborúját a mudzsaheddin felkelőkkel szemben, akiket Pakisztán közvetítésével az 1981 januárjában hivatalba lépett Reagan-kormány is támogatott. Bár 1981 februárjában Kurt Waldheim, az ENSZ akkori főtitkára elküldte személyes képviselőjét, Javier Pérez de Cuillart Afganisztánba, hogy a közreműködjön a béke tető alá hozásában, komoly fejleményekre egészen 1985-ig kellett várni.

1985. március 12-én az SZKP főtitkári székébe az akkor 54 esztendős Mihail Gorbacsov került. Ezzel sikerült megtörni a „gerantokrácia” uralmát, hiszen az öreg és beteg Andropov és Csernyenko után szovjet mércével mérve fiatal és energikus politikus került a kommunista párt élére. Gorbacsov belátta, hogy csökkentenie kell országa nemzetközi lekötöttségeit, hogy a nyomasztó gazdasági helyzetet orvosolja.

Ennek megfelelően már 1985 október 17-én, a PB ülésén hangot adott azon véleményének, hogy az afganisztáni háborút be kell fejezni, a szovjet egységeket ki kell vonni onnan. A szovjetek ezért megkíséreltek hatalomra juttatni egy olyan afgán kormányt, amely képes magát megvédeni a mudzsaheddin felkelőkkel szemben: 1986 májusában Mohamed Nadzsibullahot ültették az államfői székbe. Tartós eredményt azonban ez sem hozott, nem javultak az afgán kormány pozíciói. Mindeközben a szovjet közvélemény is egyre erőteljesebben követelte a csapatkivonást, a közvélemény világos képet kapott a helyzetről az Afganisztánból hazatérő katonakoporsók láttán.

1988 tavaszán a Genfben zajló tárgyalásokon sikerült megállapodni a szovjet csapatok Afganisztánból való kivonásáról. A május 15-én született megállapodás értelmében a szovjet egységek fele 1988 augusztusáig távozik az országból, míg a további egységek az azt követő 9 hónapban hagyják le az országot. A visszavonulás során 110 ezer katonát, 500 harckocsit, 2000 löveget és aknavetőt kellett hazaszállítani. Az utolsó szovjet katona 1989 február 15-én távozott Afganisztánból. Borisz Gromov tábornok, a szovjet haderő ottani főparancsnoka átgyalogolt a Hairaton afgán várost és a szovjet-üzbég Termezt elválasztó Amu-Darja folyó felett átívelő hídon. Ezzel a szimbolikus aktussal véget ért a Szovjetunió 1979. december 27-e óta tartó afganisztáni jelenléte.

A Szovjetunió szerepéről Afganisztánban, a célokról már a kivonulás megkezdése előtt születtek nyilvános cikkek. Ezek egyike volt Alekszandr Prohanov újságírónak a Pravdában megjelent írása 1988. február 17-én. A cikk a bevonulás indítékait elemzi, valamint rámutat az afgán kommunisták azon törekvésnek kudarcára, hogy hazájukban szocialista államot teremtsenek: "Amikor csapataink bevonultak, úgy gondolták, hogy jelenlétükkel sikerül kiegyensúlyozni a határokon túlról jövő erőteljes nyomást és, hogy a belső viszályok lassan elcsendesednek. Úgy véltük, a győzelmet aratott párt, az Afgán Népi Demokratikus Párt, meghatározva az állami fejlődés útját, képes lesz létrehozni egy cselekvő struktúrát, amely átfogja az egész országot….”

Ezután Prohanov azt taglalja, miért nem sikerült a kommunista rendszer megszilárdítása Afganisztánban: „De vajon lehetséges-e egyáltalán a szocializmus szilárd politikai struktúrája egy olyan országban, ahol megszámlálhatatlanul sok törzs, vándorló népcsoport, agglomeráció, vezér és kényúr valamiféle egybemosódó közeget, ingoványos szociális masszát alkot…? Ebben a középkori zagyvalékban még csak éppen, hogy elkezdtek kiforrni a korunkkal egybehangzó formák, és erre a süppedékes mocsárra tervezték magasba emelni a szocializmus építményét.”

A Nadzsibullah-rezsim végórája ezután nem sokat váratott magára. 1992. április 27-én – miután az ország területének legjelentősebb területeit már uralmuk alá hajtották – a mudzsaheddinek behatoltak Kabulba. Nadzsibullah elnök ekkor az ENSZ helyi kirendeltségén keresett menedéket, és rendszere annak ellenére bukott el, hogy komoly erőfeszítéseket tett volna a túlélésért. Bizonyos mértékben liberalizálta a politikai életet, korlátozott teret engedett az ellenzéknek, kísérletet tett a mudzsaheddinek megnyerésére.

Rendszere azonban – amint az már korábban Moszkva számára világossá vált – nem volt fenntartható a szovjet segítség nélkül. Amíg Moszkva gazdaságilag és fegyverekkel tudta segíteni az afgán kommunista rendszert, addig Nadzsibullah el tudta kerülni az összeomlást. 1991 decembere után azonban a Szovjetunió helyét elfoglaló Független Államok Közössége megszüntette az afgán kommunisták anyagi és fegyveres támogatását. Ez vezetett végül is a rendszer 1992-es végső összeomlásához.

A Nadzsibullah-rezsim bukása folytatódott Afganisztánban a polgárháború. Hatalmi vákuum keletkezett, az egymással is rivalizáló mudzsaheddin csoportok ellentéteit kihasználva a kilencvenes évek közepére megerősödött a tálibok mozgalma, amely napjainkig ható következményekkel járt és tovább fokozta az ország súlyos helyzetét.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

tél
Múlt-kor magazin 2014

• Elhagyott kastély a 19. századi "Chicagóban"
• Rembrandt, a titokzatos
• Híres történelmi csókok
• Ilyen volt Hitler magánélete egy hódolója szerint
• A budai zsidóság az oszmán hódoltság idején
• A Horthy-Hitler-találkozók históriája
• Meghökkentő múltbéli fogások
• A Horthy-kultusz és a magyar zsidóság
• Az életébe került a mexikói kaland Ferenc József öccsének