Húsz éve nem engedtek a szovjet agressziónak a lettek

2010. május 4. 09:42 MTI

Két hónappal a litván függetlenség 1990. március 11-i kinyilvánítását követően egy másik baltikumi szovjet köztársaság, Lettország is bejelentette, hogy szakítani kíván a szovjet államközösséggel. A rigai parlament 1990. május 4-én nagy többséggel kikiáltotta az ország függetlenségét.

Korábban

Út a szuverenitás elnyeréséhez

A Szovjetunióban az 1980-as évek közepén meghirdetett peresztrojka Lettországban is valóságos nemzeti újjászületést hozott, az átalakítás itt - nem véletlenül - a nemzeti azonosságtudat felélesztésére, megerősítésére, az állami önállóság megteremtésére összpontosult. A "szabadság szelleme" a függetlenség elvesztését eredményező Molotov-Ribbentrop paktumra emlékeztető augusztus 23-i, évről-évre mind tömegesebbé és radikálisabbá váló tüntetésekkel szabadult ki a palackból.

Ahogy Litvániában a Sajudis, Lettországban a Lett Népfront volt az események hajtómotorja. A mozgalom 1988 októberében tartotta alakuló kongresszusát, ekkor még elsősorban a köztársaság szuverenitásáért, gazdasági-kulturális önállóságáért, a peresztrojka eszméinek (demokrácia, glasznoszty, humanizmus) valóra váltásáért szállt síkra, s élvezte a Lett Kommunista Párt támogatását is.

A szervezet elnöke, Dainis Ivans 1988 novemberében azt nyilatkozta: szóba sem jöhet az az elképzelés, hogy Lettország kiváljon a Szovjetunióból. A népfrontnak komoly szerepe volt a változások beindulásában, a nemzeti követelések érvényesítésében. Ezek sorában a rigai parlament 1988. október 6-án a lettet hivatalos nyelvvé nyilvánította, s visszaállította az 1940-es szovjet megszállás előtti állami szimbólumokat.

A nyelvhasználat volt egyben az első kardinális kérdés, amely szembeállította egymással Lettország polgárait. Elsősorban a nem lett nemzetiségűeket (főként az orosz anyanyelvűeket) tömörítő Interfront (teljes nevén: Lettországi Dolgozók Internacionalista Frontja) ragaszkodott ahhoz, hogy az orosz a lettel egyenrangú államnyelv legyen a balti országban. Az Interfront 1989. január 7-én tartotta alakuló kongresszusát, s ezen oly mereven elutasította a lett nemzeti törekvéseket, hogy azt még a Lett Kommunista Párt is kifogásolta.

Az események hatására érzékelhető fordulat ment végbe a lett kommunisták politikájában is, különösen azt követően, hogy 1988 őszén Janis Vagris lett az első titkár, s az az Anatolijs Gorbunovs lett utóda a házelnöki székben, aki az elmúlt három évben a Lett KP KB titkára volt, s akinek nevét új ideológiai és kulturális törekvések tették ismertté. Az LKP ott volt az 1989. március 25-i háromszázezres rigai tömegdemonstráción is, amelyet a 40 évvel azelőtti sztálini deportálások emlékére rendeztek.

A népfront erősödését mutatták az 1989. március-áprilisi szovjet parlamenti választások, amelyek nyomán a szervezet több képviselője bejutott a szovjet törvényhozásba. A lett nemzeti törekvések megvalósulásának fontos állomása volt, hogy a rigai parlament 1989. május 5-én az állami nyelv rangjára emelte a lettet. A törvény amellett, hogy az oroszt a nemzetiségek közti kommunikáció egyik fő eszközeként határozta meg, hároméves türelmi időt szabott a köztársaságban élő és dolgozó, de lettül nem beszélő személyeknek az őslakosság nyelvének megtanulására.

Országos tömegdemonstrációk kísérték a további követeléseket, nyomásukra július 27-én a szovjet parlament jóváhagyta a gazdasági önelszámolás bevezetéséről szóló törvényt a balti országokban, két nappal később pedig, július 29-én a rigai Legfelsőbb Tanács nyilatkozatot fogadott el Lettország állami szuverenitásáról, s ennek megfelelően módosította az alkotmányt. Kimondta, hogy az össz-szövetségi törvények ezután csak akkor lépnek életbe a köztársaság területén, ha a rigai törvényhozás is elfogadja azokat. 1989. november 11-én a lett parlament semmissé nyilvánította az 1939-es szovjet-német megnemtámadási szerződés titkos záradékait, amelyek szentesítették a balti államok Szovjetunió általi annektálását.

1989 őszére Lettországban lényegében kialakult a többpártrendszer: újjászerveződött a szociáldemokrata párt, színre léptek a zöldek, aktivizálódott a Lett Nemzeti Függetlenségi Mozgalom. A különböző pártok, egyesületek, szövetségek, frontok és társaságok száma megközelítette a százat. A körülményekhez alkalmazkodva a rigai törvényhozás első olvasatban december 28-án, majd végső változatban 1990. január 11-én eltörölte a kommunista párt vezető szerepéről szóló alkotmánycikkelyt, és megteremtette a többpártrendszer alkotmányos feltételeit.

1990 elejétől került a politikai viták homlokterébe az állami függetlenség kérdése. A rigai törvényhozás február 15-én szavazta meg azt a dokumentumot, amely elítélte az 1940. július 21-i rigai parlamenti deklarációt Lettországnak a Szovjetunióhoz való csatlakozásáról. A határozat kimondta: "mindent meg kell tenni Lettország állami függetlenségének helyreállításáért". Március 1-jén a parlament törvényt fogadott el az alternatív katonai szolgálatról, s rögzítette, hogy Lettországban a jövőben csak azok a leszerelő katonatisztek telepedhetnek le, akik már katonai szolgálatukat megelőzően is a köztársaság lakosai voltak.

Ugyanezen a napon a törvényhozás azt is kinyilvánította, hogy nem ismeri el a szovjet központi államhatalmi szervek alkotmány- és törvényellenőrző jogát a szuverén Lett SZSZK területén, majd másnap törvényben tiltotta meg a bírók párttagságát, s törvényt hozott a lett pénzintézetek helyzetéről és jogköréről.

következő oldal 1 / 2