Amikor a világ egyszerre mozdult: a Live Aid

2010. január 7. 10:20 Fekete István

1984-ben a nemzetközi közösség egy emberként ítélte el a Mengisztu-rezsimet - aki mögül szövetségesei is kihátráltak - az Etiópiában pusztító éhínség elleni fellépés elégtelensége miatt, de az afrikai problémákat régóta negligáló Nyugat is tétlenül tárta szét a karját. Az Afrika szarván elhelyezkedő ország humanitárius katasztrófája végül a Live Aid koncertsorozatot hívta életre, amely ráirányította a figyelmet a szubszaharai ország bajaira.

Korábban

A vészjósló jelek már 1981-ben arra figyelmeztették a fejlett országokat, hogy az azonnali cselekvés elmaradása helyrehozhatatlan károkat okozhat Etiópiában és Eritreában. A szárazság következtében alig tudtak aratni, a nyugati államok pedig ólomnehezen mozdultak meg, ráadásul a szegény országoknak folyósított összegeknél általában jóval kisebb mértékben részesítették Etiópiát. 1984-ben a termés kritikus szintre csökkent, a szokásos tavaszi eső is elmaradt, az ország kenyereskosarának tartott Sidamo régiójában pedig különböző betegségek támadták meg a terményeket. Márciusban Addisz Abeba bejelentette: öt millió ember van kitéve az éhezésnek, az ország pedig a szükségesnél egymillió tonnával kevesebb, alig öt millió tonna gabonát tud betakarítani.

A kis hidegháború közepette a nyugati döntéshozók a régi reflexek szerint cselekedtek, s vonakodásukat vegytiszta hidegháborús logika alapján vezették le. A Hailé Szelasszié császár 1974-es megbuktatása óta a marxista-leninista államot vaskézzel irányító Mengisztu Hailé Mariamot azzal vádolták meg, hogy a nyugati pénzekből majd rendszerét fogja bebetonozni, s további fegyvereket kíván vásárolni – a segélyszállítmányok elmaradása viszont százezrek halálát okozhatja. A dilemmát tovább bonyolította a húsz év óta tartó, a két északi tartományban, Eritreában és Tigrében dúló kíméletlen polgárháború, amely a segélyek szállítását nehezítette.

Mindeközben a hatalompolitikai skrupulusoktól mentes segélyszervezetek a sarkukra álltak, s a fejlett országokat megszégyenítve az Oxfam 500 ezer font odaítéléséről döntött, amely a csoport negyven éves történetének legnagyobb egyösszegű felajánlását jelentette. A magánalapítványok és a nyugati kormányok azzal vádolták Addisz Abebát, hogy a kormány nem fordít kellő figyelmet az éhezés elleni küzdelemre, a szocialista irányelvek pedig gúzsba kötik a gazdaságot. A másik kritika a segélyek célba juttatását érték, Etiópia ugyanis nem állította csatasorba a segélyek elosztására hivatott katonai járműveket, sőt, idővel az Európai Gazdasági Közösség által felajánlott csomagokat a hadsereg állománya élvezhette.

A segélyszervezetek havi 60 ezer tonna élelemért kilincseltek a termelési rekordokat sorra döntő nyugati kormányoknál, akik váltig bizonygatták: felajánlásaik határához érkeztek. A nagy nyomást azonban már nem tudták tovább elviselni, a fejlett országok hirtelen pluszforrásokat tudtak előteremteni. A csontsovány, éhező gyermekek és felnőttek képei elözönlötték az újságokat és televíziós hírműsorokat, amely a magánadományozásoknak is lendületet adott.

A BBC egyik alkalmazottja szerint a rivaldafényben sütkérezni vágyó Robert Maxvell médiamágnás által kézbesített húsz tonna élelmiszert tizenkét perc alatt kapkodták el. Decemberre százmillió font értékben érkezett segély, de az etiópiai kormány az eszkalálódó polgárháború következtében inkább saját csapatának adta azt oda. A kormány későbbi tűzoltása nem hozta meg a kívánt eredményt, az erőszakos letelepítések és a falusítás programja ugyanis heves ellenállást váltott ki a lakosság részéről, amelynek egyik következménye az élelmiszertermelés további hanyatlása lett.

Az Etiópiából sugárzott képek sokkolták Bob Geldofot, a Boomtown Rats vokalistáját, aki adománygyűjtésbe kezdett: először barátját, Midge Urét, az Ultravox frontemberét hívta fel, majd feleségével karöltve megszervezték a Band Aid formációját. A „Do They Know It’s Christmas” című slágert a londoni Air Stúdióban énekelték fel, olyan művészek közreműködésével, mint Bono, Phil Collins vagy George Michael – a dal egyből a brit sikerlisták élére ugrott. A Band Aid sikere más kezdeményezéseket is megihletett: a tengerentúlon a „We Are The World” slágerét dobták piacra (USA for Africa), amelyhez többek között Michael Jackson, Lionel Richie, Cindy Lauper és Bon Dylan adta a nevét.

Amikor 2005-ben mozdult a világ: a Live 8

Geldof hamar rájött, hogy egy szám nem váltja meg a világot, a Band Aid és az USA for Africa sikerei pedig a Live Aid koncertsorozatot indította útjára, amelyet párhuzamosan a londoni Wembeyben és a philadelphiai JFK stadionban zajlott. A koncerteken olyan nagyágyúk léptek fel, mint a U2, Paul McCartney, a Duran Duran, Billy Ocean, Santana, Madonna, Mick Jagger, Tina Turner, Bob Dylan, a Dire Straits, David Bowie, Sting, Sade, Eric Clapton vagy éppen a Wham!. A koncertek több mint hatvan országba eljutottak, köztük a Szovjetunióba is, ahol a koncertek élőben, cenzúrázatlanul voltak láthatóak. Az esemény sikere miatt – amelyet világszerte mintegy félmilliárd ember követett – Geldofék 100 millió dollárt tudtak összekalapozni, az előadóművész-aktivista pedig a lovagi címet is elnyerte.