Atombombát is bevetettek volna Kína ellen

1958 augusztusának közepén, amikor a Tajvani-szoros kínai blokádjának válsága egyre komolyabbra fordult, egy kabinetülésen a Légierő ezredese, Nathan F. Twining, akkori egyesített vezérkari főnök felvetette, hogy az amerikai repülők 10-15 kilotonnás bombákat dobhatnának a szoros partján található kínai városokra.

A Légierő vezetése öt B-47-es bombázót választott ki, amelyek "bármely pillanatban bevethetők lettek volna szárazföldi repterek ellen", illetve a főparancsnokság elnöki jóváhagyást várt azzal kapcsolatban is, hogy a Tajvan elleni bármilyen fellépésre nukleáris válaszreakciót adhassanak.

Az elnök azonban nem volt hajlandó elfogadni az érvelést, miszerint "a nukleáris fegyverek olyan hagyományosak, mint más robbanóanyagok". A katonák először vitatták az elutasítást, mert szerintük igazi erőt csak azzal demonstrálhatnak, ha első lépésként a leghatásosabb fegyvert vetik be. William Burr, a George Washington Egyetem Nemzetbiztonsági Levéltárának vezetője szerint az elnök döntése arra késztette a légierő vezetését, hogy nukleáris támadás helyett komolyabban vegyék a helyzetet, és hagyományos fegyverekkel próbáljanak fellépni.

Augusztus 23-án aztán a kínaiak több tízezer ágyúlövést adtak le két kisebb, tajvani kézben lévő szigetre. Az amerikai elnök ekkor csapásmérés helyett Quemoy megsegítését és ellátását, illetve légi csapásmérő egységek készenlétbe helyezését és a tajvani légvédelem megsegítését rendelte el.

A történészek szerint fontos, máig tartó precedens született, hiszen a hadseregnek nem sikerült meggyőzni a civil hatóságokat, hogy a konfliktusokat egyszerűbb és gyorsabb lenne atomfegyverrel rendezni. Ma is hasonló vita zajlik a Pentagonban, amelynek során azt vizsgálják, hogy az amerikai nukleáris stratégiai fegyverprogramban mennyire érdemes és szükséges az új fegyvergenerációk fejlesztése, és karbantartása.

A Légierő nem kommentálta a dokumentumot.