Az algíri reaktorvitát másolja az iráni atomkérdés
Nemrég nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint 1991-ben az algériai atomreaktor körüli viták arra késztették Washingtont, hogy a kínaiak segítségével gyakoroljon nyomást Algériára.
Atomsorompó mögé kényszerítették Algériát
1991 tavaszán az algériai kormány nukleáris tevékenységéről kiszivárgott hírszerzési viták, valamint egy esetleges kínai atomreaktor megvásárlása keltett nyugtalanságot George H. W. Bush kormányzatában. A most megjelentetett akták olyan vitákról szólnak, amelyek témája Algéria esetleges nukleáris programja, inormációkérés Kínától az atomreaktor eladásának ügyében, és Washington nyomásgyakorlása Algériára. 1991-ben az Egyesült Államok Kína segítségével akarta Algériát a nukleáris fegyverkorlátozások betartására kényszeríteni. Bármi is volt Algéria igazi célja, Washingtonnak, Pekingnek és a nemzetközi közösségnek néhány éven belül sikerült Algériát az Atomsorompó Egyezmény rendszerébe bevonni.
|
A reaktor műholdképe 2000-ből |
Az algériai kérdés 1991. április 11-én került nyilvánosságra, amikor a Washington Times leközölte Bill Gertz beszámolóját "Kína segíti Algéria atomprogramját" címmel. Katonai hírszerzési forrásokra hivatkozva Gertz azt állította, hogy Peking egy olyan atomreaktor létesítésében nyújtott segítséget Algériának, amely atomfegyver gyártására is alkalmas. "Az Ain Oussera falu közelében épült létesítmény egyértelműen atomfegyvereket gyártó katonai atomreaktor." A reaktornál nem találtak áramvezetékeket vagy áramfejlesztőt, de a közelben volt egy légvédelmi rakéta üteg. Gertz forrásai szerint Peking "katonai tanácsokat adott Algériának arról, hogyan illeszthetők az atomfegyverek a különböző légi és rakétaszállító rendszerekhez."
Hónapokkal Gertz cikkének megjelenése előtt az amerikai műholdak azonban már képeket készítettek az ország egyik lakatlan pontján épült létesítményről. Miközben a katonai hírszerzés ugyanúgy értelmezte a fotókat, ahogy azt később Gertz leírta, az amerikai külügyminisztérium elemzői nem voltak teljesen meggyőződve arról, hogy katonai projektről van szó.
Az algériai kérdés a sajtó révén hamar nyilvánosságra került. A vita eljutott a Kongresszusig, és arra ösztönözte az idősebb Bush kormányát és a Nemzetközi Atomenergia Hatóságot, hogy ellenőrizze: Algéria megfelel-e az atomfegyvereket korlátozó előírásoknak. Gertz cikke ekkor gyorsabb cselekvésre késztette a kormányt, míg a Pakisztánnal nukleáris kapcsolatokat ápoló Kína szerepe pedig még összetettebbé és különlegesebbé tette az ügyet.
Bármi volt is a reaktor célja, a gyanakvás egyre erősödött, amikor április 10-én Algéria kiutasította William Cross angol katonai attasét, mert képeket készített a létesítmény közelében. Noha Algéria többpártrendszerré alakult, az egypártrendszer és a gyarmatosítókkal szembeni föld alatti ellenállás során kialakult "titoktartás kultúrája" még továbbra is megmaradt. Az amerikai (és angol) hírszerzés természetesen megpróbált átjutni a titoktartás falán, de Washington megértette, milyen ingatag Algéria belső helyzete, és milyen fenyegetést jelentene a politikai demokráciára a megerősödő Iszlám Megmentési Front. Ebből a megfontolásból nem lenne szerencsés nyomást gyakorolni Algériára, ami a nyugati beavatkozás elleni tiltakozásokhoz vezethet, különösen az iraki háború árnyékában.
Az Es Salemi reaktorról kiszivárgott hírek után a Bush kormányzat hivatalos tiltakozást küldött Algírba és Pekingbe. A Tienanmen téri eseményeket követően az amerikai-kínai kapcsolat rendkívül feszült volt, de a Bush kormánynak szüksége volt Kína segítségére, hogy megbizonyosodjon arról: Algéria csupán polgári célokra fogja használni az atomenergiát. Az ügy végül többé-kevésbé megnyugtatóan rendeződött, az amerikai kormány egyezséget kötött Algériával és Kínával, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) folytathat vizsgálatokat a reaktorban. A következő évben meg is kezdődött az ellenőrzés. Mivel Kína bejelentette, hogy aláírja az Atomsorompó Szerződést, most alkalma volt bebizonyítani, hogy komolyan gondolja az atomfegyverek korlátozása iránti elkötelezettségét.
Rossz helyre tették az értesítést
A most feloldott iratok mellett az algériai nukleáris programról szóló viták több részlete továbbra is titokban maradt, valószínűleg a hírszerzési források és a diplomáciai kommunikáció védelme érdekében, de így is bepillantást nyerhetünk a vitába:
- A Nemzetbiztonsági Tanács algériai atomprogramról szóló beszámolója rávilágít az amerikai tisztségviselők aggodalmának okára; "a reaktor hűtőtornyai jelentősen nagyobb, mintegy 50 megawatt hőteljesítményű reaktor működtetéséhez is elegendőek", ez sokkal több, mint ami az atomkutatáshoz szükséges. Aggodalmat keltettek a létesítmény vastag falai is, amelyek "lehetőséget nyújtanak az újrafeldolgozásra, atomhulladék tárolására vagy további kutatásokra."
- Ugyanebben a beszámolóban olvasható: "Nincs elegendő információnk ahhoz, hogy biztosan állíthassuk, az algériai kormány katonai atomprogrammal rendelkezik." A Külügyminisztérium azonban azt akarta, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség megvizsgálja a reaktor kapacitását.
- Az amerikai tiltakozásra válaszul Algéria és Kína nyilatkozatot adott ki a reaktorról, amely a Külügyminisztérium közlése szerint "enyhítette az atomfegyverek elterjedésével kapcsolatos aggodalmainkat." Washington azonban ragaszkodott hozzá, hogy Algéria gyorsan cselekedjen.
- 1991 májusában a kínai kormány bizalmas feljegyzést adott át az amerikai Külügyminisztériumnak, amely az 1983 februárjában Algériával kötött megegyezést tartalmazta, és leírta, hogy Kína 11 tonna nehézvizet és 216 fűtőegységet adott Algériának.
- Az Algériával kapcsolatos aggodalmak arra késztették az amerikai Külügyminisztériumot, hogy arra kérje Svájcot, ne adjon el Algériának izosztatikus sajtolót.
- Az iratok megismertetnek a vita egy későbbi szakaszával is: 1991 novemberében a The New York Times azt állította, hogy Kennedy nagykövet az atomreaktor felfedezése előtt néhány évvel már tudott az algériai-kínai nukleáris kapcsolatokról, de elhallgatta azt. Mint kiderült, Kennedy átadta a dokumentumokat az INR-nek, amely azonban "rossz helyre" tette őket.
1991 végén az algériai atomprogram okozta aggodalmak halványulni kezdtek, és átadták helyüket az Algéria jövője miatti félelemnek. Az 1992 elején tartott választásokon ugyanis az Iszlám Megmentési Front győzött, és véres polgárháború robbant ki az iszlám fundamentalisták, valamint az algériai rendőrség és katonaság között. Algéria 1993-ban a polgárháború ellenére hajlandónak mutatkozott az Atomsorompó Szerződés aláírására (amit 1995-ben meg is tett), de a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség által elért biztosítékok sem vetettek véget az atomprogramról szóló spekulációknak. A biztosítékok korlátozottak voltak: az Ügynökség nem vizsgálhatott meg minden létesítményt, és kevés információt kapott a projekt eredetére vonatkozóan.
David Albright és Corey Hinderstein 1997-es jelentése szerint Algéria bizonyos korlátozásokkal együttműködött a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel, de még ez sem volt elegendő, hogy elaltassa a gyanakvásokat. Algéria a többi afrikai és közel-keleti országhoz hasonlóan atomenergiát használ áramfejlesztésre és sótalanításra. Megfigyelők azonban úgy vélik, hogy az ország a mai napig "nukleáris megoldásokat" keres arra az esetre, ha Irán fegyvereket fejlesztene.
Az amerikai hírszerzés kétségtelenül tovább figyeli az algériai helyzetet, de hogy sikerül-e megoldani a hűtőtornyok problémáját, az csak a dokumentumok titkosságának egy későbbi feloldása után derülhet ki.
