Fagyhalálhoz vezetett az antarktiszi versengés

1912. március 29-én halt meg az Antarktisz jégsivatagában Robert Falcon Scott, az Amundsennel a Déli sark meghódításáért vívott versenyfutás balszerencsés vesztese.

Versenyfutás az utolsó terra incognitáért

Scott 1868. június 6-án született Devon grófságban egy sörfőző fiaként. Tizenhárom évesen állt be a tengerészethez, ahol mérnöknek tanult. Felettesei már ekkor igen tehetségesnek találták, 18 évesen azt mondták róla, hogy ő fogja kitűzni a brit lobogót a Déli sarkon. A Királyi Földrajzi Társaság elnökének személyes felkérésére vállalta el 1901-1904 között a brit antarktiszi expedíciót, indulás előtt zászlóshajója, a Discovery fedélzetén VII. Edward király is felkereste.

Az út során komoly személyes ellentétei támadtak későbbi riválisával, Shackletonnal, akit segédtisztként osztottak be mellé. Scott ugyanis olyan mélyre hatolt előre délre, mint addig még soha senki, de az őt kísérő Shackletont megfosztotta ettől a dicsőségtől, néhány kilométerrel maga mögött hagyta, hogy vigyázzon a kutyákra, majd időnek előtte hazaküldte.

Scottot otthon hősként ünnepelték (lovagi rangra azért nem emelték), s ő mindent elkövetett, hogy visszatérhessen a Déli sarkra. A cél érdekében feláldozta vagyonát, adósságokba verte magát, még újdonsült felesége sem tudta visszatartani (indulása után született fiát soha nem is látta), de így is hat évig tartott, amíg a pénzt előteremtette. E téren Shackleton járt nagyobb sikerrel, aki már 1909-ben 160 kilométerre megközelítette a pólust, de a szélsőséges körülmények miatt visszafordulásra kényszerült. Ugyanebben az évben az amerikai Peary meghódította az Északi sarkot, így szédületes versenyfutás kezdődött a Déli sark, az utolsó "terra incognita", ismeretlen föld meghódításáért.

Scottot, akinek hajója 1910. június 1-jén futott ki, Melbourne kikötőjében szűkszavú távirat várta: "Szíves tudomására hozom, hogy elindultam a Déli sarkra: Amundsen". Minden idők legnagyobb sarkkutatója eredetileg az Északi sarkra készült, ám Peary útjának hírére az utolsó pillanatban változtatott célt - elhatározását még legénységével is csak a kifutás után tudatta.

A két vetélytárs látta egymás hajóját, amikor mindketten a Ross-jéggáton, a Bálna-öbölben partra szálltak és 1911 októberében a végső rohamra indultak. Amundsen és négy társa kutyaszánon, 52 kutyával a rövidebb, ám nehezebb útvonalat választotta az Axel Heiberg gleccseren át, Scott a Shackleton által kitaposottat a Beardmore gleccseren keresztül.

A Déli-sark hősei

Az angolok szibériai pónikkal, kutyákkal és motoros szánokkal vágtak a közel ötezer kilométeres útnak, de a hó-és jégviharok közepette hamar kiderült, hogy a pónik nem bírják a hideget és rendszeresen elakadnak a hóban. Az állatokat le kellett ölniük, ettől kezdve iszonyatos szenvedések közepette maguk húzták a szánkókat. 1911 decemberének legvégén érték el a 87. szélességi fokot, ahonnan csak Scott és négy társa folytatta az utat. Scott már induláskor felvetette, hogy Amundsen megelőzheti őket, de személyes ambíciói és anyagi okok miatt (a támogatás nagy részét az elsőséghez kötötték) tovább folytatta útját.

1912. január 16-án emelkedett hangulatban érték el a Déli sarkot, ahol azonban mérhetetlen csalódás - az Amundsen által egy hónappal korábban kitűzött norvég zászló, némi ellátmány és egy Haakon norvég királynak címzett levél várta őket. (Amundsen jobban számított, felkészültebb és az időjárással is szerencsésebb volt, így már 1911. december 14-én célba ért, majd társaival baj nélkül jutott vissza a bázisra.) Az öt angol becsületből kitűzte a brit lobogót, ám a vereség megtörte akaratukat. A még zordabbra fordult, időnként mínusz 33 fokos hidegben így is naponta tizennégy mérföldet tettek meg, de erejük egyre fogyott.

Február 7-én halt meg az első közülük. Március 17-én egy újabb társuk választotta önként a halált, a megmaradt három brit március 19-én verte fel utoljára sátrát. A következő nap - két napi járásra, alig 18 kilométerre raktáruktól - már nem tudtak továbbmenni, s 8-9 nap múlva odavesztek az iszonyatos hóviharban. Scott utolsó, drámai naplóbejegyzése március 29-én kelt. Csonttá fagyott tetemükre, irataikra és a kőmintákkal telt szánokra csak novemberben bukkant a mentőcsapat. A holttesteket jégsírba temették és kőhalmot emeltek föléjük, a folyamatosan mozgó jég néhány év múlva a tengerbe vitte őket.

A dráma hatalmas feltűnést keltett - jóval nagyobbat, mint Amundsenék sikere -, s Scotték halálukban is a Déli-sark hősei lettek. Naplója bestsellerré vált, a tragikus hősökről költemények, szobrok, regények születtek, az addig példátlan módon, posztumusz lovaggá ütött Scottról templomokat, utcákat, sőt városokat neveztek el birodalomszerte.

Amundsen 1928 júniusában tűnt el repülőgépével, amikor az Északi sark átrepülése közben szerencsétlenül járt Umberto Nobile megmentésére indult. A Déli sarkot légi úton először 1929-ben érte el az amerikai Robert Byrd repülőgépe, az első transzantarktiszi expedíciót 1957-58-ban a brit Vivian Fuchs vezette. A Déli sarkon felépített amerikai kutatóbázist - amely a Föld legdélibb lakott helye - Amundsenről és Scottról nevezték el.

(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Vladár Tamás, Sajtóadatbank)