A németek nem akartak tudni a holokausztról

2006. május 19. 11:00

Híresztelések és féligazságok, képzelődés, megparancsolt, vagy önkéntes kommunikációkorlátozás, tudni nem akarás és a felfogásra való képtelenség jellemzte a németek tájékozottságát a holokauszt idején. Korántsem világos, hogy rendelkeztek-e valós ismeretekkel a haláltáborokról - írja új könyvében Peter Longerich német történész.

Korábban

Megnyílnak a német holokauszt-akták

Meghalt az auschwitzi hírvivő

Emlékközpont épül a Gestapo-főhadiszállás helyére

Idén tartunk először Holokauszt Emléknapot

Miért nem bombázták a szövetségesek Auschwitzot?

A németek négyötöde elutasította a hecckampányt

Fanatikus ideológusok viszonylag kis köre vagy széleskörű lakossági egyetértés állt a népirtás hátterében? Erre a kérdésre kereste a választ Peter Longerich a német és szövetséges újságok, folyóiratok, filmhíradók, hangulatjelentések, valamint német és külföldi hatóságok, földalatti szervezetek jelentései alapján. Az eredmény: a zsidók üldözése nagyrészt leplezetlenül, sőt hangsúlyozottan nyilvánosan ment végbe.

A zsidók elleni sajtókampány vizsgálata alapján Longerich több szakaszt különített el. A harmincas években a sajtó már erőteljesen megjelenítette a "zsidókérdést". Az 1938. novemberi pogromot, a kristályéjszakát, a hetilapok "egyáltalán nem tematizálták".

A megsemmisítésről szóló retorika ellenére azonban a népirtás megvalósuló programját államtitokként kezelték. A náci rezsim csak a háború végső szakaszában kísérelte meg, hogy "a zsidók bosszújától" való félelem jelszavával az utolsó ellenállásra mozgósítson.

A német társadalom többsége elutasította az antiszemitizmus nyílt formáját, csak kevesen csatlakoztak a zsidó üzletek bojkottálásához, ahogy csak egy bátor kisebbség vásárolt dacból zsidóknál. Míg a náci rezsim bizalmas irataiban arra panaszkodtak, hogy "a hazai lakosság nem fogja fel a zsidókérdés jelentőségét", az illegalitásba kényszerült szociáldemokraták arról számoltak be, hogy a lakosság körében "undort, megdöbbenést és nyugtalanságot" kelt a kérdés, és "a németek négyötöde elutasítja a zsidóság elleni hecckampányt".

Különös sajátosságnak tekinthető, hogy "az egyet nem értésnek ezek a megnyilvánulásai elsősorban a magánszférában hangzottak el, legfeljebb félig hivatalos helyen" - állítja Longerich. A rezsim propagandagépezete és elnyomó apparátusa ugyanis hibátlanul működött: koncentrációs táborba hurcolták azt is, aki kifejezésre juttatta szolidaritását zsidó szomszédja, vagy munkatársa iránt.

A mindennapi kommunikáció szintjén a németek nagyon is tudhattak a koncentrációs- és haláltáborok létezéséről, a tömeges kivégzésekről és a gázkamrákról. Lisa de Boor marburgi irónő például 1943-ban papírra vetett naplójában tényként írt a "zsidók meggyilkolásáról" és Victor Klemperer is sejtette, hogy a tömeges elhurcolás végén alighanem "a zsidók maradéktalan elpusztítása áll".