IV. Pál

Pál, IV., eredeti nevén GIAN PIETRO CARAFA, Carafa, más írásmóddal CARAFFA (szül. 1476. jún. 28. Carpriglio, Abruzzi, Itália - megh. 1559. aug. 18. Róma), pápa 1555-től 1559-ig; spanyolellenes politikája felújította a háborúskodást Franciaország és a Habsburgok között.
Nemesi családból származott, előmenetelét az egyházi pályán nagybátyjának, Oliviero Caraf bíborosnak köszönhette. Chieti püspökeként X. Leó pápa követe volt Angliában és Spanyolországban. Lemondott egyházi javadalmairól, és Thienei Szent Cajetanusal (Gaetano da Thiene) együtt 1524-ben megalapította a theatinusok rendjét, amelynek az volt a célja, hogy a szerzetesek önmegtartóztató példájával és apostoli munkával segítse az egyház megújítását. Miután tanácsaival szolgálta Leó pápa utódait az eretnekség és az egyházi reform ügyében, kinevezték III. Pál reformbizottsága tagjává. 1536-ban bíborossá kreálták, és megbízták a római inkvizíció újjászervezésével.
Közismert volt szigorúságáról és elszánt reformtörekvéseiről, szenvedélyesen kiállt a pápai tekintély védelmében. Alessandro Farnese bíboros támogatásával 1555. május 23-án választották pápává, figyelmen kívül hagyva V. Károly német-római császár vétóját. Minthogy a politikai kérdésekben is rendkívül erélyesen foglalt állást, pápaságát állandó küzdelem övezte. Magas rangra emelte unokaöccseit, és nagymértékben támaszkodott a tanácsaikra. Politikáját részben a Habsburgok és a spanyolok elleni gyűlölet vezérelte. 1555 decemberében, a franciákkal szövetkezve megpróbálta kiűzni őket Nápolyból, s ezzel háborút robbantott ki V. Károllyal és II. Fülöppel. Miután a spanyolok 1557-ben győztes csatát vívtak a franciaországi Saint-Quentinben, és Alba herceg Róma felé nyomult, Pál kénytelen volt megegyezni Spanyolországgal. A békét 1557. szeptember 12-én kötötték. Az ellenségeskedés azonban nem szűnt meg a spanyolokkal és a Habsburgokkal, Pál ugyanis azzal az indokkal, hogy nem kérték előzetes jóváhagyását, nem fogadta el Károly lemondását, és nem ismerte el utódaként fivérét, I. Ferdinándot.
A protestáns kérdésben tanúsított magatartása ugyanolyan végzetes következményekkel járt, mint politikai lépései. Az eretnekséggel való kiegyezésnek minősítette az augsburgi vallásbékét, az első tartós törvényt a lutheranizmus és katolicizmus németországi együttéléséről. Angliában Reginald Pole canterburyi érseket - aki megpróbálta megelőzni az összeütközést Franciaország és a Habsburgok között - 1557 áprilisában megfosztotta hatalmától, és miután Anglia hadat üzent Franciaországnak, júniusban eretnekség vádjával magához rendelte Rómába. I. Mária angol királynő közbelépett, és megmentette Pole-t attól a sorstól, amelyet Pole barátja, Giovanni Morone bíboros elszenvedett. (Pál eretnekség törvénytelen vádjával börtönbe záratta Moronét.) A pápa ragaszkodott az eladott kolostori földek visszaadásához, valamint követelte Erzsébettől, hogy trónigényét neki nyújtsa be, s mindezzel elősegítette a protestantizmus végső győzelmét Angliában.
A zsinati módszerek ellenségeként nem hívta újra össze az 1552-ben felfüggesztett tridenti zsinatot, helyette bizottságok és kongregációk útján intézkedett. Zsinat nélkül is megszüntetett azonban sok egyházi visszaélését Rómában, megfegyelmezte a vándorpapokat, és szigorúbban megkövetelte a nagyobb mértékletességet a pápai udvarban.
Uralkodása idején az 1542-ben alapított római inkvizíció zsarnoki uralmat vezetett be. 1559-ben az ő rendeletére jelent meg először az egyház által tiltott könyvek jegyzéke (Index librorum prohibitorium). Többekhez hasonlóan azzal gyanúsította a zsidókat, hogy segítették a reformációt, és 1555-ben gettót állítatott fel Rómában. A zsidókat állandó jelvény viselésére kötelezte, drasztikusan elválasztotta őket a keresztényektől. A felkeltett ellenségeskedés végzetesen hatott reformtörekvéseire.