Schweitzer, Albert

1875. január 14-én született az elzászi Kaysersbergben. Evangélikus lelkész fia volt, filozófiai, majd teológiai doktorátust is szerzett. 1896-ban elhatározta, hogy első harminc évét a tudománynak és a művészetnek, további idejét az emberiség szolgálatának szenteli. 1903-ben a strasbourgi evangélikus teológiai kar vezetőjévé nevezték ki. Teológiai munkásságát protestáns liberalizmus jellemzi, fő törekvése a keresztény hit és saját kora modern tudományos gondolkodása közötti feszültség áthidalása volt. Terjedelmes értekezést írt Kant filozófiájáról, de kiváló orgonista és orgonaépítő is volt. Alapműnek számító könyvet írt Bach zenéjéről, 1905-ben Párizsban részt vett a Bach-Társaság megalapításában, rendszeresen koncertezett. Mindemellett orgonákat épített, könyvet írt Német és francia orgonaépítészet és orgonaművészet címmel s szót emelt a régi német orgonák védelmében.

Amikor 29 éves korában tudomást szerzett arról, hogy Francia Egyenlítői Afrikában, a mai Gabonban orvoshiány van, ifjúkori fogadalma arra indította, hogy beiratkozzék az orvosi karra. 1913-ban sebészi szakképesítést szerzett, vizsgát tett a trópusi betegségekből, majd feleségével, Héléne Bresslauval elhajózott Gabonba. Döntéséről ezt írta: "Feladtam az orgonaművészetet, felhagytam a tudományos munkásággal, s elvesztettem anyagi függetlenségemet, hogy barátaim segítségére szoruljak".

Elsősorban a lepra és az álomkór gyógyítására törekedett, de az őserdei kórház rövidesen a bennszülöttek ezreinek lett menedéke. Német állampolgársága miatt 1917-ben feleségével egy franciaországi internálótáborba hurcolták, majd Strassbourgban igehirdetői és orvosi munkát vállalt, Európa városaiban előadásokat tartott és hangversenyeket adott, hogy kórháza fenntartásához pénzt szerezzen. Csak 1924-ben térhetett vissza Lambarénébe, s fokozódó nemzetközi támogatással végezte munkáját, sok kitűnő orvos közreműködésével. Az őserdőben tam-tam dobok adták hírül: ismét itt van a fehér doktor. Kórházában a betegeket a hozzátartozók ápolták, ők takarítottak és látták el az egyéb teendőket. A kezdetleges higiéniai körülmények, a betegek tudatlansága nehezítették gyógyító munkáját, amelynek során mégis számos életet mentett meg.

Schweitzer 1953-ban megkapta a Nobel-békedíjat, de nem nagyon érdekelte a kitüntetés, a díj összegéből telepet hozott létre a leprások számára. 1965-ben, halálos ágyán állítólag még Bachot hallgatott hanglemezről, majd elbúcsúzott munkatársaitól. 1965. szeptember 4-én halt meg Lambarenében. Kórháza területén temették el, sírján egyszerű fakereszten csak ennyi áll: Albert Schweitzer. Hatalmas könyvtárának egy részét ma a strasbourgi egyetemen használják, orvosi könyvei viszont a lambarenei kórházban segítik a gyógyítást.

Hagyatéka elsősorban erkölcsi téren kiemelkedő. A tömeggyilkos XX. században egyes emberekért s az egész emberiségért dolgozott, példája egyedülálló. "Humanista feladatunkat nem felekezeti vagy nemzeti hovatartozásunk alapján kell megítélnünk és végrehajtanunk" - írta. Kultúrfilozófiájának alapja: a kultúra egyik ága a műszaki haladás, az ember-természet viszonylat fejlesztése, a másik az etikai fejlődés, az emberek közti viszonyok harmonizálása - ebbe az önmagunkkal való összhangot is beleértette. A technikai fejlődés árnyoldalait, embertelen hatásait csak a magas etikai kultúra egyenlítheti ki, csak ez akadályozhatja meg, hogy technikai hatalmunkat önmagunk, embertársaink ellen fordítsuk. A technika fejlődése a 19. század közepétől párhuzamos az erkölcsök hanyatlásával - az emberiséget Schweitzer szerint csak egy etikai reneszánsz mentheti meg.

Etikájához hozzátartozott minden élet, az állati és növényi lét tisztelete is, a hindukéhoz hasonlóan. E gondolatai ma, az ökológia katasztrófák korában időszerűbbek, mint valaha.

(Múlt-kor/Panoráma, Sajtóadatbank)