Székely Bertalan: a XIX. századi magyar festészet kulcsfigurája

Meg kellett halnia, hogy életre kelhessen. Testi börtönéből szabadulnia kellett nagy lelkének, hogy minden elfogultság, harci jelszó, hamis megvilágítás, melyek Székely Bertalant és művészetét egyrészt köddel takarták el a világ elől, másrészt őt magát is elriasztották a nyilvánosságtól, megszűnjenek s a közlélek minden befolyástól menten táruljon ki a halhatatlan mester megismerése számára.

Lyka Károly Székely Bertalanról, 1911

Székely Bertalan (1835-1910) a Veresegyház és Gödöllő között található kis községben álló házban töltötte élete utolsó tíz évét. Emlékét manapság is ápolják, születésének évfordulóját minden évben megünneplik. Végakarata szerint Szadán temették el, sírja a régi református temetőben található.

Székely 1835-ben Kolozsváron született. Kezdetben mérnöknek készült, a bécsi műegyetemen tanult. Ezután visszatért Erdélybe, ahol éveken át cégtáblafestéssel, rajzóraadással tartotta fenn magát. 1858-ban az Aichelburg grófi család csehországi birtokán, Marchendorfban dolgozott, ahol megnősült. 1859-ben Münchenbe ment, itt festette híres ifjúkori önarcképét, amely a realista magyar portréfestészet egyik remekműve. Ugyanitt készült első jelentős történelmi tárgyú kompozíciója, a II. Lajos király holttestének megtalálása. Egyéni stílusa leginkább a Dobozy és hitvese című munkája után bontakozott ki. Az akadémikus komponálás, pszichikai jellemzés és a naturalisztikus anyagábrázolás egyaránt jellemezte művészetét. 1862-ben Pestre költözött, majd egy évre rá a VII. Károly császár menekülése című képével nyert ösztöndíjjal Hollandiába és Párizsba utazott. 1866-ban alkotta a Mohácsi vész, majd 1867-ben az Egri nők című nagy sikerű képeit. Ez idő tájt sok illusztrációt is készített különböző verseskötetekhez. 1870-ben készült V. László című kompozíciója, majd 1875-ben alkotta egyik fő művét, a Thököly búcsúját. Utolsó nagyszabású történelmi munkája az 1879-ben befejezett Zrínyi kirohanása volt. Ezután főleg a monumentális festészet problémái foglalkoztatták, több nagyszabású freskó-megbízásnak tett eleget. Erre példa a pécsi székesegyházba készített két freskó (1887-89), a tihanyi apátság freskói Deák Ébner Lajossal, és Lotz Károllyal (1889-90), vagy a Mátyás-templom több freskója (1890-96). Több ilyen jellegű sorozata viszont meghiúsult betegeskedése miatt, például nem valósult meg a Vajdahunyad várba, a Zeneakadémiára, a Halászbástyára, és a Szépművészeti Múzeumba tervezett freskósorozatok sem. Ezen feladatok mellett ez idő tájt, főleg portrékat, női figurákat, ismert Léda-kompozíciókat festett. Legszebb tájképei az 1880-90-es időszakban készültek. Élete vége felé inkább művészetpedagógiai munkájának élt. Betöltötte a Mintarajziskola igazgatói tisztségét is. Műveiből a Műcsarnok 1911-ben, és 1956-ban nagyszabású emlékkiállítást rendezett.

Sírja könnyen megtalálható a régi református temetőben, az impozáns sírszobor a Székely-tanítvány Bory Jenő műve, külön kis út vezet hozzá. A szobrot 1943-ban avatták fel közadakozásból. Szadán egyébként található egy másik temető is a templom mellett, ennek legismertebb emléke a Vécsey-család kriptája, valamint Kollerffy Koller Mihály 48-as honvéd obeliszkje, amely a Gerenday-család műhelyéből került ki. Ez utóbbi tény azért különösen jelentős, mert a Gerenday-féle síremlékek szinte kizárólag fővárosi temetőkben találhatók. Ez a sír és további három emlék a losonci református temetőben ritka kivételek.