A magyarul fennmaradt török iratok datálási problémái

Az oszmán állam egy sajátos konglomerátum volt, amely a lavinához hasonlítva mindig a külső felületével – jelen esetben a frissen legyőzötteken – keresztül találkozott a külvilággal. Ez azt is eredményezte, hogy a szultánok udvarában igen nagyszámban fordultak meg az alávetett népek fiai közül, akik hamarosan urat és többnyire vallást cserélve szolgálták új hazájuk érdekeit. Ez a gyakorlat a nyugati államokkal kialakított diplomáciai kapcsolatokat annyiban befolyásolta, hogy a legyőzöttek nyelve, írásbelisége átmenetileg megkönnyítette a keresztényekkel való érintkezést. Az oszmán állam, az őt megelőző szeldzsuk eredetű anatóliai bégségek (pl. Ajdin, Mentese stb.) gyakorlatát követve vagy a mediterráneumban `lingua franca`-nak számító olaszt, de ennél sokkal gyakrabban a görög népi változatát, a koinét használta a levelezés és a nemzetközi kapcsolattartás eszközeként. Nyugat felé törve és bekebelezve Szerbiát eljutott az oszmán állam a magyar határokig. Sajnos XIV-XV. század fordulójától induló magyar balkáni diplomácia korpusza nagyon hiányosan, s csak latin nyelven (eredetiben vagy fordításban) maradtak meg. Nagyon kevés ellenpéldaként szerepel egy szerb nyelven megmaradt török-magyar békeszerződés 1495-ből. Emellett néhány egyértelmű adat arra utal, például a török forrásokban használt magyar hely- és személynevek délszlávos alakja, hogy a korai oszmán-magyar diplomáciai kapcsolattartása szerbül folyhatott. A délszláv nyelv használata a levelezésben még a XVI. század első felében is néha felbukkan, s aztán teljesen elvész. A bécsi levéltár őriz pár szerbül írt török oklevelet, s I. Ferdinánd törökül fennmaradt egyik 1529-es levele végén is ott található egy rövid mondat, amely szerint az okmányt eredetileg `bosnyákul (!)` írták, mivel a latin nem volt alkalmas a Portával való kapcsolattartásra. Mielőtt azonban arra következtetnénk a fentiekből, hogy az oszmán-török nyelv teljesen kikerült a nyugatiakkal fenntartott kapcsolatok lebonyolításából, el kell mondani, hogy a központi hivatalok a XVI. században a nemzetközi kapcsolatokban rendszeresen a törököt használták, de gyakorlat maradt, hogy a Portán hiteles másolatokat készítettek olaszul, vagy egy esetben németül (1547. évi Habsburg-oszmán békeszerződés). A korábbi gyakorlat, a görög és szerb nyelv használatának feledésbe merülésével, s magyar hódoltság kialakulásával a magyarországi ügyek egy részére, illetve a Béccsel és Erdéllyel való rendszeres levélváltás – rövid latin szakaszt leszámítva – elsősorban magyarul folyt. Erre különösen a budai pasa környezetében, de nem csak ott, hanem az egyéb vidéki török méltóságoknál elegendő számú magyarul tudó (többnyire renegát) szolgált. Ezzel elérkeztem ahhoz a témához, amelyet részletesebben ki kívánok fejteni. Mégpedig azt, hogy miként tudták kiküszöbölni Magyarországon azt a kultúrális különbségből adódó ellentétet, amely a levelek datálásánál rendszeresen felmerült. Tudniillik, a török gyakorlat az iszlám országokban bevezetett hidzsra szerinti időszámítást használta, amelyet Európában igen nehezen tudtak feloldani. Mindenekelőtt a hidzsra szerinti datálást tekintjük át. Az oszmán birodalomban Mohamed próféta Krisztus szerint 622. július 16-án történt kivonulását (amelyet régebben Mohamed futásának tartottak) tekintette az időszámításuk első napjaként. A próféta ekkor elhagyta a korábbi mekkai hagyományos közösségét, s átköltözött Medinába. Az akkori arab világ felfogása szerint ekkor teljesen védtelen maradt, hiszen egy olyan szökevényt, aki elhagyta az őt védő közösséget, mindenki szabadon bánthatta, senki sem volt kötelezve, hogy megtorolja a közösség nevében az ellene végrehajtott tetteket. Mohamed ezzel a kivonulással azt demonstrálta, hogy egy másik közösség, az iszlám népe részének tekintette magát, amelyet a legerősebb emberi kapocsnak gondolt. Egy muzulmán év 12 hónapból áll, melyek egyenként 29 illetve 30 napból tevődnek össze. A napévvel összehasonlítva ez jelentősen rövidebb, átlagban évente 11 napban kevesebb. A hiányzó napokból 33 évente kijön egy új évre való (363) nap. Mindebből az is következik, hogy a hónapok nem követik az évszakokat, egy hónap folyamatosan körbe jár, s egyszer a nyárra, másszor pedig a téli évszakra esik. Az eddigi kutatási tapasztalatom szerint a török hatóságok kétféleképpen datálták az európai nyelveken kiállított okleveleket: a) Az európai renegát deákok az iratokat az európai keresztény szokások szerint datálta. b) Az eredeti török dátumot írták rá, latin betűvel. a) Ha áttekintünk a 16-17. század európai nyelveken született török oklevéltermésén, a legnagyobb csoportot alkotja az, amely az európai keltezési gyakorlatot folytatja. A példáknak se szeri, se száma, így egy-két kiragadott példával élek. Amikor 1550-ben Martinuzzi Fráter György megkísérelte magához ragadni a hatalmat, s Szapolyai János özvegyét, Izabellát lemondásra akarta kényszeríteni, az özvegy királyné segítséget kért a törököktől. A temesvári bánként szandzsákkal I. Szülejmán részéről megerősített Petrovics Péter mellett bevonult az országba Kászim budai beglerbég is. Latin levelével arra kívánta kényszeríteni az erdélyi nemességet, hogy térjen vissza Izabella, s ez által a szultán hűsége alá. Az iratának dátumát így fogalmazta meg az írnoka: Datae Die dominica post festum omnium sanctorum, Anno 1550. (Diód, 1550 nov. eleje) Mehmed török csausz ugyanerre szólított fel, az oklevél dátuma hiányosan: Datae ex arce Lisko. 26. die mensis Octobris. Ugyanígy járt el 1595-ben Hüszejin csausz is, aki Báthori Zsigmondot akarta rábírni, hogy ne lázadjon fel a szultán ellen a 15 éves háború első időszakában. Datum ex Temesvár 1. d. Aprilis (1595.) Vannak olyan esetek, amikor az okmányok datálása hiányos. Ilyen esetben az a legkellemetlenebb, ha a fordító csak annyit árul el az irat keletkezésének idejéről, hogy a múlt hónapban, esetleg mai naptól negyven napra íródott az okmány. Az előbbire példa Báthori Kristóf, a nagy Báthori István bátyjának a szultáni megerősítése, amelyre annyi segítséget írt a fordítója, hogy mely naptól számított uralkodónak: Ez lewel Keolt Constantinapolban, ez el mult honapnak Keozepin. 1576 die 19. July, tam ad Principem quam regnicolas. Mindezekből arra következtethetünk, hogy 1576. június közepén állíthatták ki a szultáni díván kancelláriájában. A második esetnek tekinthetjük a Báthori István 1571-es beiktató iratán, illetve a rendeknek és Báthori Kristófnak szóló parancslevél fordításán található elnagyolt dátumot. Segítségül csak a szultáni díván által kibocsátott parancsok másolati könyvének tartott un. mühimme deftereket hozhatjuk, amelyekből kiderül, hogy ezeket 1571. március végén keltezték, közel két héttel János Zsigmond halála után. Ha belegondolunk, hogy Báthori Istvánt csak ez év május 29-én választották meg a rendek Erdély vajdájának, valóban igaznak kell tartani a kortárs habsburgiánus vádakat, hogy Báthori mind az erdélyi rendek, mind pedig a Habsburg udvar beleegyezése nélkül választása előtt kérte szultáni kinevezését. b) Ugyanakkor, nem elsősorban az eredetileg is európai nyelven (esetünkben latinul illetve magyarul) megfogalmazott, hanem csak a fordított török oklevelek datálásában az eredeti arab eredetű dátum pontos visszaadása, s mellé annak átszámítása az elfogadott gyakorlat. Úgy tűnik, hogy I. Ferdinánd udvarában, ahol Mohács után nagy szükség volt az oszmán-török nyelvet ismerő fordítókra, nem sokáig volt "káderhiány". Megdöbbentően pontos fordítások születtek már az 1520-as és 30-as évek fordulóján, elsősorban latin nyelven. Később pedig a német került az előtérbe. A zsitvatoroki béke megkötéséig ebben a szerepben magyarok is tevékenykedtek. Ilyen volt például egy Illési nevű udvari tolmács, aki 1607 körül a budai pasa török levelezését fordította németre. A Bécsben kialakult gyakorlat köszönt vissza az erdélyi kancellárián is. A XVII. századtól a muzulmán dátumot nem fordítják le, hanem egyszerűen meghagyják. A szultán levele Bethlen Gáborhoz, amelyben bejelenti 1620-ban, hogy a szabad királyválasztás elé nem gördít akadályt, a következő dátum alatt szerepel: „Recsep havának 20-ik napján Mahumet profetának 1029 esztendejében (1620. jun. 22.)” Ugyancsak ezt az általános elvet követte a tolmács akkor, amikor a török császár Hadzsi Abdulkerim ruméliai kádiszkernek (hadbírónak) küldött levelét fordította, amelyben a hadfölkelést hirdetett meg: „Költ Konstanczinápolyban Recsep hónak 26ik napján 1031 (1623. május. 27.)” (Ebben az eseten a török deák tévedett, mert 1032. redzseb 26. felelt meg a fenti keresztény dátumnak.) Több esetben azt tapasztaltam, hogy az oklevelek fordításai hiányosan keltezettek. Általában az fordul elő, hogy csak a hónap nevét szerepeltetik. Ezeknek a feloldása csak a szövegek tartalmi összefüggései alapján sikerülhet, megvan azonban a tévedés veszélye. Szilágyi Sándor kétszer is kiadott egy oklevelet, amelyet nem tudott pontosan hova tenni, s mindkétszer azt állította róla, két külön évhez kötve, hogy a magyar uraknak adott ahdnámé (szultáni szerződés levél). Dátuma a következő: „Mohorim holnap Zilnitiben költ.” Egy kortárs kézirat alapján a kiadás helyét sikerült rekonstruálni, mivel a fenti helységnév nem létező. „Mohorim holnapban Zyliuriben Keölt,” vagyis Silivriben, amely egy létező település, egy volt szultáni nyaraló Isztambulhoz közel. A kiadás második dátuma megfelelt a valóságnak, s a vizsgálat kimutatta, hogy az oklevél nem mással azonos, mint a magyar rendek szabad fejedelemválasztását engedélyező irattal. Azon magyar urakra vonatkozott, akik a török területre menekülve Bocskai Istvánt kívánták megválasztani erdélyi fejedelemnek. (1604. május. 30-jun. 28.). Ennél a pontnál meg kell jegyezni, hogy a fenti két gyakorlat mellett használtak egy harmadikat is, amely nem könnyíti, s könnyítette meg a történészek dolgát. Az esetek jelentős részében a "könnyebb" érthetőség kedvéért vegyes keltezést is alkalmaztak. Ezt az esetet példázza annak a fontos okmánynak a dátuma, amelyben I. Szülejmán szultán 1540-ben a rendek előtt bejelentette I. János király végrendeletének elfogadását, s megerősítette örökségében az akkor még Istvánnak nevezett, később János Zsigmond névre keresztelt fiát. Ennek az okmánynak az utolsó sorai így szólnak: Ez e level a my profetank Mehmet Jdeyetewl fogwa 947 eztendewben Jratot Constantinapolba Augustusnak 16 Napyan Ezt Jgy ertchyetek Jgy twdyatok meg hygyetek az en zomat Nylwan Valo byzonyal mert ez en paranchyolatom es mondasom Jgaz. Ennek a dátumnak a feloldási kísérletekor írta Szilágyi Sándor kiváló kis könyve, Az Erdély rövid története tekintettel a mívelődésre (Pest, 1866. I. köt. 275.) egyik lábjegyzetébe az alábbiakat: "E fontos okmány megjelent a Nyelvemlékekben, újabban kiadta Szalay Adalékok 159. Annak kelte 947 aug. 16. kétség kívül hibás. A török hónapnevek régi lefordításai nagy ritkán egyeznek a török számítással. Itt kétségkívül dzsumada ahir fedné augusztust, ami ez évben október 3-al kezdődött, s így 16 + 3 = 19, a levél kelte.Verbőcziy okt. 17-én írja Pray. Epist.II. 88., hogy két nap múlva el fog indulni az athnáméval. Ez az adat a fentebbi számítás helyességét kétségtelenné teszi." Bár Szalay László meggyőzőbb magyarázatot ad arra, hogy az oklevélen miért fordul elő az augusztus a helyes október helyett, a felmerült probléma illusztrálására azonban nagyon jó adalék. (Szalay szerint egy korábbi példányon az október a korban megszokottan 8ber-nek rövidítették, ami a hónapnév latin nevéből származik, amit a későbbi másoló a nyolcadik hónapnak, augusztusnak értett.) A vegyes keltezésekre hozhatunk olyan példákat, amikor a keresztény és muzulmán időszámítás jól kiegészíti egymást. Ilyen eset például a krími tatár kán, levele az erdélyi rendeknek, amelyben az erdélyi nemességet felszólítja, hogy mivel II. Rákóczi György fellázadt, forduljanak el tőle, s engedelmeskedjenek a szultáni fermánnak: Iratott Bakcsa Szarajban Szirkodi havában Sept. 10. A dátumban szereplő muzulmán hónapnévben a zilhiddzsét kell keresnünk. Számításunk szerint 1657. szeptember 10., az 1068. zilhiddzse 8-ának felel meg, tehát a hónapnévvel nem tévedett az írnok. Az erdélyi fejedelmek szultáni megerősítő irataiban 1601-től, Báthori Zsigmond török általi megerősítése kapcsán egy nagyon régi hagyomány újbóli használatba vételét érhetjük nyomon. Már a Mohács előtti török-magyar békeszerződésekben szokás volt a félreértés elkerülése végett mind a muzulmán, mind pedig a keresztény dátumot feljegyezni a szerződés okmányára. Ennek példának az újbóli használatára, most más nem magyar király, hanem erdélyi fejedelem esetében ez az eset ez első példa: Eloejen penigh kik Jstenben elnyugottak, azon Szokast keövettek, enis az eleimnek Kegyelmeségeszerint ebben az Esztendőben ki a' Szent Jesus Születésse uttan 1601. augustus havanak elseö napjan a' mü Szent Mahumetnek jdeie uttan 1010 Szeffer havának 11. napjan, ennek Könyörgesét megh hallgatván, és Kegyelmességemben fogadván a' Fenyes Portámról Zaszlott és Usztioffát adtam, és az (!) erreöl Adnahme hütt levelemett adtam, és parancsollom hogy eszerint minden dolgat kövéssé[l]... A fenti gyakorlat a 17. században szinte a végéig fennmaradt. A 19. századi forráskiadás során közölt 17. századi oklevelek datálásánál nagyon meglepő fordulattal éltek. A fenti muzulmán és keresztény keltezéskor nem használják a muzulmán hónapneveket, hanem egymás után két eltérő keresztény hónapnevet jegyeznek fel. A példa kedvéért Báthori Gábor szerződésleveléből idézek: „Mehmed Musztafának ... kijövetelétől számítva 1017 ... esztendőben december huszonkjettedik napján, szent Jézusnak ... penig születésétől számlálva 1607 (téves, helyesn 1608 P.S.) ... esztendő augusztus 15. napján ...” adatott ki. A fentiek természetesen nem jelenthetik, hogy két eltérő dátumot jelölne a fenti keltezés. A magyarázat, hogy a fejedelmi kancellárián egyszerűen elkeresztelték az idegen és érthetetlen hónapneveket keresztény hónapnevekkel, s ezt használták következetesen. Egy táblázatba a következőképpen rendezhetjük a muzulmán hónapneveket, s ezek "keresztneveit" 1. Muharrem Agusztus 2. Szafer Szeptember 3. Rebijülevvel Október 4. Rebijüláhir November 5. Dzsemázijülevvel December 6. Dzsemázijülahir Január 7. Redzseb Február 8. Sábán Március 9. Ramazan Április 10. Sevvál Május 11. Zilkáde Június 12. Zilhiddzse Július A fenti észrevétel természetesen azt is jelenti, hogy a vegyes datálású okleveleknél minden esetben le kell játszani azzal a gondolattal, hogy a keltezés hidzsra szerinti éve után következő keresztény hónapnév vajon valóban a valós időpontot adja-e meg, esetleg nem egy elkeresztelt muzulmán hónap bújik-e meg mögötte. Befejezésül egy utolsó példával kívánok élni annak érdekében, hogy felhívjam a figyelmet a tárgyalt irattípusok dátumai körüli vizsgálatok nem csak fárasztó és szőrszálhasogató tevékenységek, hanem esetenként a pontos dátum meghatározásán túl történelmi tények alakításában is szerepet játszhat. Erre a legjobb példa I. János király feltételezett szultáni szerződéslevelének az ügye. Az okmányt először a tanulmányban többször említett Szalay László értelmezte a 19. század második felében. Ő mondta ki, hogy ez az irat nem más, mint Laszki Jeromos lengyel diplomata Isztambuli tárgyalásai során megszületett ahdnáme. Az okmány hitelességéhez nem férhetett kétség, annak ellenére, hogy a keltezéssel komoly gondok mutatkoztak. Az irat alján lévő Datum in imperiali porta nostra Constantinopolitana die tercia de Rabiel. Anno prophetae nostri noningentesimo tricesimo septimo.egy pontatlan datálás, hiszen a "Rabiel" hónapnév lehet mind Rabiyülevvel, vagy Rabjüláhir. Ez a különbség két eltérő időpontot eredményezhet: Lehet vagy 1530. október 25., vagy 1530. november 24. A gond nem is igazán ebben, mint az évben van, hogyan írhatták a szultáni szerződéslevelet 1530-ban, amikor tudjuk, hogy János király követe 1528. február 29-én kapta az okmányt kézhez? Az ezt követően megkezdett szövegkritikai vizsgálat számomra azt eredményezte, hogy nemcsak a kérdéses okmány dátuma hibás, hanem az égész dokumentumot hamisítványnak tartom.