A tápiószelei kúria: a megmaradás titka

Akad néhány szerencsés kastélyépület Magyarországon, amely szinte csodával határos módon olyannak őrződött meg, amilyennek egykori tulajdonosai ismerték. Megmaradt a teteje, épek az ablakai, nem szedték föl a padlóját, nem szabdalták föl az elegánsnak megtervezett belső tereit. A sors kegyeltjeinek még a kertjük is épen vészelte át az elmúlt fél évszázadot. Fáikat nem vágták ki tüzelőnek, díszparkjuk helyére nem telepítettek községi focipályát. Olyan hajdani nemesi lak azonban aligha van több e hazában, mint a tápiószelei Blaskovich-kúria. Ennek a kis épületnek még a berendezése is megmaradt ugyanis. A véletlenek szerencsés összjátékának köszönhetően bútorait, évtizedeken át nagy gonddal összeválogatott különleges tárgyait sem a falun átvonuló katonák, sem az éber falubeliek nem vitték magukkal. A Blaskovichok otthona tulajdonképpen mindmáig olyannak látható, amilyennek a két fivér, György és János csaknem száz évvel ezelőtt megálmodta. Immár fél évszázada múzeumként várja az érdeklődőket. A faluban bensőségesen csak „bácsik”-ként emlegetett Blaskovichok története igazi magyar abszurd. Hiszen a két fivér, aki szinte mindent feláldozott a kúriában egybehordott gyűjtemény gazdagítása és megóvása érdekében, végül is épp ennek a kollekciónak köszönhette, hogy haláláig a saját házában lakhatott. A múzeum felügyeletéért és a tárlatvezetésért cserébe szolgálati lakásnak jelölték ki számukra a saját hálószobájukat. Így esett, hogy a Blaskovich-kúria épen maradt, és segítségével a mai látogató is képet kaphat arról, hogyan élt a XIX. században és a XX. század elején egy jómódú köznemesi család. De kezdjük inkább az elején a történetet. A tápiószelei kúriát 1906-ban építtette Viczián Kálmán. A megrendelő láthatóan a klasszicista ideált tartotta szem előtt: a nem túl nagy, rendezett kertben négyszögletes épületet emeltetett négy oszlopon nyugvó, timpanonos portikusszal. A megszokott formától csak annyiban tért el, hogy megpróbálta egy kicsit várkastélyosra venni a figurát. Ezért aztán a homlokzat két sarkához hozzáragasztatott egy-egy sisakos tornyot is. Viczián Kálmán azonban nem sokáig lakta a különös kis épületet. 1912-ben eladta a trencséni eredetű Blaskovichoknak, akik addigra már a Tápióság több településén gyökeret eresztettek. A házat megvásárló Blaskovich fivérek ekkoriban még fiatal emberek voltak. A 34 éves György jogot végzett, a 29 éves János pedig mezőgazdasági akadémiát. A gyűjtőszenvedélyüket nagyapjuktól örökölték, aki 1848 tavaszán lerakta a családi gyűjtemény alapjait: festményeket és metszeteket vásárolt Pyrker János László egri érsek hagyatékából. (Ebből a kollekcióból a Nemzeti Múzeum képzőművészeti tára is gyarapodott.) A fivérek édesapja folytatta a műgyűjtemény építését, hogy aztán 1911-ben bekövetkezett halála után ez a kötelesség is a fiaira maradjon. A fivérek mindent a gyűjtés szolgálatába állítottak. Tiszántúli birtokukat eladva teremtették meg a vásárlások alapját, és az emlékezet azt is megőrizte, hogy a környékbeli nemes családoktól eltérően ők szerényen, már-már spórolósan éltek. Mindemellett nemcsak festményekre, bútorokra és különleges fegyverekre meg pipákra vadásztak a műkereskedőknél, hanem gyakorlatiasabb módon is gyarapították a műgyűjteményüket. Régészeti ásatásokat folytattak a környéken: kutatásaiknak köszönhetően került elő 1923-ban a közeli Tápiószentmártonban az az arannyal futtatott szkíta fejedelmi pajzsdísz, amely máig a Nemzeti Múzeum féltett kincse. A sikeren fölbuzdulva a harmincas évek végétől Tápiószelén is föltártak egy szkíta temetőt. Nem mondhatni, hogy a Blaskovichok ne készültek volna föl a közelítő veszélyre. Még 1944 októberében négynyelvű menlevelet szereztek a Nemzeti Múzeum főigazgatójától, amelyben magyarul, angolul, németül és franciául is leíratott, hogy a kúria berendezése pótolhatatlan nemzeti kincs. Talán ennek köszönhető, hogy a novemberben bevonuló szovjetek nem bántották a műgyűjteményt. A kapu fölé kiírták, hogy „muzéj”, a katonák pedig be-betértek egy tárlatlátogatásra. A kúriát 1952-ben nyilvánították hivatalosan is múzeummá. Alig változott valami: akkortól, akárcsak addig, a „bácsik” vezették körbe a látogatókat, és továbbra is minden percüket a gyűjteménynek szentelték. György 1960-ig, János 1967-ig élt. Aki ma jár a tápiószelei múzeumban, jólesően tapasztalhatja, hogy már-már rigorózusan őrzik a hagyományt. A szobákban ma sincsenek hosszú kiírások, ehelyett tárlatvezetők mesélik el a látogatónak, mit lát. A séta az időszaki kiállításoknak otthont adó oldalépületből indul – hajdan itt voltak a kiszolgáló helyiségek, például a kamra és a konyha –, és egy vadásztrófeákkal zsúfolt kis folyosón keresztül juthatunk be a ház központi szobájába, az ebédlőbe. A timpanon alatt nyíló szárnyas ajtó szolgált egykor főbejáratul. Az épület tulajdonképpen gyorsan végigjárható, de temérdek látnivalót kínál. Az ebédlőben trófeák és ásványok, a vitrinekben ezernyi apróság. Az innen nyíló szalonban a falat a festmények uralják, de láthatunk egy rendkívül szép empire garnitúrát is: a legelegánsabb kastélyoknak is dísze lehetne. Ha a másik irányba indulunk, a nappaliba jutunk. Itt egy „köznemesibb” bútoregyüttes fogad, az aprócska toronyszobában viszont az egyik legkülönösebb darab, az állítható támlájú olvasókarosszék vonzza a tekintetet. Ugyancsak a nappali dísze a XVIII. század végéről való, gömb alakú varróasztalka, amely ritka kincs, ráadásul kísérteties a múltja. A Blaskovichok családi legendája szerint minden tulajdonosára szerencsétlenséget hozott; nem csoda, hogy még a fivérek is meggyanúsították, miatta nem találtak maguknak társat egész életükben. A béke kedvéért mindenesetre nem úgy tekintettek rá, mint a tulajdonukra, hanem pusztán múzeumi darabként tartották nyilván. A nappaliból a dolgozószobába visz az út. Talán itt, a könyvesszekrények előtt érezni leginkább, hogy nem kiállításon, hanem egy elnéptelenedett lakóházban járunk. Gazdasági folyóiratok és regények váltják egymást az üveg mögött: lám, a Blaskovichoktól az olyan bestsellerek sem voltak idegenek, mint A halászó macska utcája. A ház eredeti alaprajza szerint az ebédlő és a szalon mögötti traktus a hálószobák helye volt, de ma már ezek a helyiségek is a gazdag műgyűjtemény egy-egy szeletének adnak otthont. Fegyverek, lószerszámok láthatók a vitrinekben, a kisebbik helyiségben pedig ott áll a fivérek által csak Rákóczi-szekrényként emlegetett, XVIII. századi barokk bútordarab. A látogató legfeljebb azt sajnálhatja, hogy a múzeum itt is, mint a legtöbb lakáskiállítás esetében, legyőzte a kúriát. Az élet munkájával összegyűjtött műtárgyak mára ellepték azokat a tereket is, ahol ez a két különleges ember élt: a hálószobáikat, a konyhájukat és a fürdőszobájukat. Pedig a mostani látnivalóknál már csak az lehetne érdekesebb, ha a Blaskovichok mindennapi életének színtereibe is bepillanthatnánk. Megnézhetnénk a száz évvel ezelőtt berendezett konyhát, benne a bizonnyal hatalmas tűzhelyet, és megleshetnénk, milyen volt a fürdés és a mosás tere ebben a nemesi otthonban. Ki tudja, talán még most sem késő nekifogni a rekonstrukciónak.