150 éve halt meg Heinrich Heine

1797. december 13-án született Düsseldorfban. Igazi lírikus, aki minden kis eseményből, benyomásból, élményből dalt ír, hangjában a német romantikusok népdalgyűjteményeinek hatása is érvényesül. Első jelentős kötete, a Dalok könyve valamennyi lírai motívumot tartalmazza: a szerelmi- , hangulati és tájlírát, és a gondolati költészetet egyaránt. Banális igazságokat fogalmaz meg a szerelemről, az ifjúságról, a napnyugtáról, a tengerről, s amikor ezek egyeznek hangulatunkkal, egyszerűségükben is sokatmondónak érezzük őket. Ilyen verse a Memento: "Ruhád is lesz még fekete, Hajad is lesz fehér." Ugyanakkor Heine már fiatalkori írásaiban is a nagy szatirikus, aki minden alkalmat megragad, hogy mindent és mindenkit kigúnyoljon, amit és akit csak lehet, saját magát sem kímélve. Gunyorossága későbbi, a politikai és az irodalmi élettel foglalkozó verseiben csak fokozódik. Nevetségessé teszi a feudális hatalmakat, a tétovázó német polgárságot, mindkét egyházát. Ugyanakkor hitet és meggyőződést is képes sugallni, hatalmas versében, A két gránátosban a Napóleon iránti rajongást eszményíti.

Számos legendát és történelmi eseményt dolgozott fel: a Tannhäusert, Marie Antionette-et, Belcazart, Dávid királyt. Bejárta hazája nagy részét, jórészt gyalog, s élményeiről versben és prózában is beszámolt. Németország - egy téli rege című költeménye a korabeli német valóság összefoglalása. Ifjúkorában meglátogatta az idős Goethét is Weimarban, s a költőfejedelem megkérdezte tőle: most min dolgozik? - Éppen egy Faustot írok - volt a válasz, mire az audiencia gyorsan véget ért.

Baráti kapcsolatban volt Marx-szal, akinek révén megismerkedett a kor leghaladóbb társadalomtudományi irányzataival. Petőfire is jelentős mértékben hatott, mind népi hangvételükben, mind politikai radikalizmusukban hasonlítottak. Ő is olvasott nagy költőnktől, Kertbeny Károly fordításában, Petőfi pedig három Heine verset fordított magyarra. Heine lelkes versben üdvözölte a magyar forradalmat, példaként állította a németek elé: "Ha hallom ezt a szót: magyar, Szűk lesz a német plundra rajtam." Legjelentősebb prózai írásaiban, az Útiképekben sorra veszi a német valóság számos elemét, a tájleírások mellett sok politikai és irodalmi kérdésben foglal állást. 1844-ben nagy verset ír a sziléziai takácsok lázadásának emlékére.

Sírja Párizsban

1831-ben a francia forradalom hatására Párizsba költözött, ahol a német irodalom képviselőjeként, és hazai lapok tudósítójaként működött. Írásaiban a franciákat megismertette a német kultúra eredményeivel, a németeket meg a franciákéval. Heine zsidó családban született, s bár később katolizált, témaválasztásaiban gyakran találkozunk e kérdéskörrel. Igazi művész volt, aki nem kötelezte el magát sem a zsidó vagy a keresztény vallás, sem a németek vagy a franciák mellett, mindig a saját igazságát és meggyőződését hirdette. Elsősorban a feudális német hagyományok, az önkényuralom, a bigott vallásosság és a beszűkült kispolgári gondolkodásmód ellen küzdött.

Nagybátyja gazdag hamburgi bankár volt, aki hosszú időn át támogatta őt, a költő azonban később elvei miatt szakított vele, noha ettől kezdve állandóan anyagi gondok között élt. Betegsége miatt hét évig feküdt a matrac-sírban, de szelleme és alkotókedve töretlen maradt. Időskori lírája, a Mouche-dalok megható dokumentumai a testi erőn túli, szellemi, érzelmi kapcsolatnak.

Heine utóélete is tanulságos. A zsidók hitehagyottnak tartották, a keresztények zsidónak. Az antiszemitizmus erősödésével igyekeztek agyonhallgatni, jellemző, hogy Loreley című híres balladáját a fasizmus idején "ismeretlen német költő verseként" tanították, mivel kihagyni nem lehetett az iskoláskönyvekből. Düsseldorf városa három évtizede még tiltakozott, amikor nagy szülöttjéről akarták elnevezni az ottani felsőoktatási intézményt - ma mégis ez a neve: Heinrich Heine Egyetem.

(Múlt-kor/MTI-Panoráma)