50 éve halt meg Szekfű Gyula

Szekfű Gyula és a magyar történetírás nagyjai a Múlt-kor Panteonjában

1883. május 23-án született Székesfehérváron, hithű katolikus családban. Apja, egy jó nevű ügyvéd 1894-ben egyike volt a Katolikus Néppárt megalapítóinak. Szekfű 1900-ban érettségizett szülővárosa cisztercita főgimnáziumában, tanulmányait a budapesti tudományegyetem bölcsészettudományi karának történelem-német-francia szakán folytatta. Pályakezdőként előbb a Nemzeti Múzeumban, utána az Országos Levéltárban volt gyakornok. Ezzel egyidejűleg, 1907-től Bécsben az állami levéltár munkatársa volt, előbb mint fogalmazó, majd al-levéltáros, összesen tizenhét évet töltött az osztrák fővárosban.

1916-ban Budapesten megkapta magántanári oklevelét a 16-18. századi magyar történelemből, 1925-ben az intézmény újkori magyar történeti tanszékének egyetemi tanára lett. Ugyanebben az évben levelező, 1941-től rendes tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. Már pályakezdésekor kitűnt alapos forráskritikai érzékével, a korabeli polgári történelemtudomány beható ismeretével és erős társadalomtörténeti érdeklődésével. Már első műve, az 1913-ban megjelent A száműzöt Rákóczi hatalmas vihart kavart, mert szakított az idealizált Rákóczi-ábrázolással és a reálpolitikust mutatta be.

A világháború és a Tanácsköztársaság viharai után, 1920-ban látott napvilágot a Három nemzedék című esszéje, amelyben megfogalmazta a kommün után hatalomra került rendszer hivatalos ideológiáját, szenvedélyesen bírálva a liberalizmusnak elkötelezett nemzedékeket. Az 1927-1938-ig általa szerkesztett Magyar Szemlében Bethlen István politikáját támogatta, de közölte az új utakat kereső, tehetséges fiatalok műveit is. Az 1930-as évek végére felülvizsgálta nézeteit, és - már konzervatív oldalról - bírálta a fasizmust, az akkori kormányokkal szemben ellenzéki álláspontot képviselve.

Magyar történet címmel 1935-39 között jelent meg Hóman Bálinttal közösen írt összefoglaló történeti műve. A világháború alatt aktív résztvevője volt a népfrontmozgalomnak, 1939-1944 között a Magyar Nemzet vezető publicistájaként a független, szabad Magyarország mellet érvelt. 1941-ben A szabadság fogalma című írásával részt vett a Népszava híres, a nemzeti összefogást szorgalmazó karácsonyi számának elkészítésében. 1943-44-ben a Magyar Nemzetben Valahol utat vesztettünk címmel adta közre nevezetessé vált cikksorozatát, amelyben keményen ostorozta a kormány hivatalos politikáját és a visszatérést javasolta a 19. századi centristák demokratikus reformjavaslataihoz.

Az 1944 márciusi német megszállás alatt nem publikált, a nyilas hatalomátvétel után illegalitásba kényszerült. A háború után aktív résztvevője lett a közéletnek, s bár egyetlen pártnak sem volt tagja, elfogadta, hogy a szociáldemokraták és a kommunisták hatalomra kerültek, s hogy a Szovjetunió beleszólhat az ország ügyeibe. 1945. április 2-án egyike volt azon közéleti személyiségeknek, akiket beválasztottak az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. A koalíciós pártok megállapodása alapján Szekfűt 1945-ben rendkívüli moszkvai követté, 1948-ban nagykövetté nevezték ki. Megbízatásának ideje alatt kezdtek formálódni a két ország közötti gazdasági, államközi és kulturális kapcsolatok, 1948-ban pedig sor került a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés aláírására. Még Moszkvából küldte haza Forradalom után című könyvének kéziratát, amelyben úgy vélekedett: el kell fogadnunk, hogy társadalmi fejlődésünkből kimaradt a nyugati típusú polgári demokrácia és el kell fogadnunk a szovjet típusú (általa rokonszenvvel ábrázolt) demokráciát.

A kommunista hatalomátvétel után felmentették, s a Külügyminisztérium nyugállományba helyezte. Ekkor már nem tanított, de tagja maradt az újjászervezett MTA-nak, 1953-ban országgyűlési képviselő lett, 1954 januárjától 1955. június 28-án, Budapesten bekövetkezett haláláig az Elnöki Tanács tagja volt. 1930-ban megkapta a Corvin-koszorút, 1948-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével tüntették ki.

(Panoráma - Sajtóadatbank)