Bordélyházi botrány sürgette a prostitúció szabályozását 1906-ban

Egyes évfordulós összeállítások a prostitúció törvényesítésének napjaként emlékeznek 1906. október 16-ra, a történeti források azonban jóval összetettebb képet mutatnak ennél: Magyarországon ugyanis már évtizedekkel korábban is létezett hatóságilag engedélyezett prostitúció, amelynek gyakorlását szigorú rendőri és egészségügyi előírásokhoz kötötték. A százhúsz éves évforduló kiváló alkalmat nyújt arra, hogy felidézzük, miként szabályozták az üzletszerű kéjelgést az Osztrák-Magyar Monarchia idején, és milyen társadalmi viták övezték a hatósági ellenőrzés rendszerét.

Bár a magyarországi prostitúció kezdetei a homályba vesznek, annyi bizonyos, hogy Mária Terézia már szigorúan üldözte a pénzért szexuális szolgáltatást nyújtó nőket, akiket lebukás esetén a Bánátba, ezen belül pedig akár Temesvárra is száműzhettek. A tiltásokra épülő megközelítéssel szemben azonban a 19. század elején egy másik szabályozási gyakorlat is előtérbe került: Napóleon Franciaországában a prostitúció felszámolása helyett annak hatósági ellenőrzésére helyezték a hangsúlyt, és rendőrségi nyilvántartással, valamint kötelező egészségügyi vizsgálatokkal igyekeztek keretek közé szorítani a tevékenységet, elsősorban a nemi betegségek terjedésének megelőzése érdekében. Ez a tiltás helyett a hatósági ellenőrzésre épülő szemlélet a 19. század folyamán Magyarországon is teret nyert, és idővel a prostitúció szabályozásának meghatározó alapelvévé vált.

A szabadságharc leverését követően Magyarországon egyre nagyobb teret nyertek a szexuális szolgáltatások, de a bel- és külpolitikai nehézségek miatt a hatóságok hosszú ideig nem fordítottak kellő figyelmet az üzletszerű kéjelgés szabályozására. A kiegyezés évében azonban a fővárosi döntéshozók belátták, hogy a prostitúció terjedését nem nézhetik tovább tétlenül, ezért szigorú rendészeti és egészségügyi előírásokkal igyekeztek ellenőrzés alá vonni az erkölcstelennek ítélt bizniszt: kikötötték például, hogy a bordélyházak üzemeltetői csak harminc évnél idősebb, büntetlen előéletű nők lehetnek, akik öt-tíz főt alkalmazhatnak (ezzel a magánbordélyok kialakulását akarták megakadályozni). A bordélyba kerülésnek is szigorúbb feltételei lettek: csak egészségügyi bizonyítvánnyal és türelmi bárcával rendelkező, négy naponta orvosi vizsgálaton áteső nők számára engedélyezték ettől kezdve szexuális szolgáltatások nyújtását. A szabályok áthágásáért dologház vagy kitoloncolás járhatott.

Az 1867. évi rendelet azonban korántsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, amiben jelentős szerepet játszott a rendőrségen belüli korrupció, valamint egy 1870-ben elfogadott kiegészítő rendelkezés is. Ez utóbbi a rendőrfőkapitány hatáskörébe utalta a prostitúció gyakorlásához szükséges engedélyek, az úgynevezett bárcák kiállítását. Mivel a tisztséget betöltő Thaisz Elek felesége ekkoriban állítólag a város egyik legnagyobb madámja volt, így a főkapitány személyesen is érdekelt lehetett az üzletág zavartalan működésében - ezt támasztja alá többek között, hogy a bordélyházak száma az 1870-es években a különengedélyeknek köszönhetően jelentősen megnövekedett. Tovább rontott a helyzeten, hogy a dokumentum a nem bordélyházi keretek között működő, titkos prostituáltak kérdéskörét nem érintette, ráadásul a minimum tizenhét éves korhatárt sem feltétlen tartatták be a hatóságok az érintett intézményekkel. 

A következő jelentős lépést az 1884-es esztendő jelentette, amikor a kéjnők védelmében újabb rendeletet bocsátott ki a főváros. Ebben a tizenhét évnél fiatalabbaknak, illetve a terhes nőknek megtiltották a foglalkozás űzését, valamint meghatározták, hogy bordélyt csak félreeső utcákban, iskoláktól minimum kétszáz méter távolságra lehet üzemeltetni. A rendelet immár teljeskörűen elismerte a magánkéjnők kategóriáját, amelybe azokat a nőket sorolták, akik nem bordélyházakban, hanem magánlakásokban, de továbbra is hatósági ellenőrzés mellett folytatták tevékenységüket. A titkos prostitúció és az egészségügyi szabályozás kérdésében azonban ez a dokumentum sem hozott megnyugtató fordulatot, mivel ez előbbit megtiltotta ugyan, de a kiszabható büntetési formákat már nem részletezte, ez utóbbit pedig továbbra is a prostituáltaknak kellett állniuk, ami jelentős anyagi terhet rótt az érintett nőkre. 

A századfordulós prostitúciószabályozás egyik legsúlyosabb hiányosságára több korabeli újságcikk is felhívta a figyelmet. "Egy csöppet sem bűnösebb ő annál (itt egy tanárról van szó) a ki tudja hány száz vagy ezer budapesti úrnál, aki az itt immár óriássá nőtt gyermekprostitúciónak állandó közönsége. Ez emberek ocsmány cselekedetét el lehet ítélni az erkölcs és a természet törvénye szerint, de nem a paragrafusok szerint. A magyar büntető-codex az ő tettükben nem lát semmi fenyíteni valót, mert a tizennégyéves koron innen is csak a tisztességet védi meg. Ezek a nyomorult kis vízárus-, rikkancs- és koldus leányok pedig nyilvánosan árulják magukat a napnak és az éjnek minden órájában, főképp a városerdő útjain. (...) A római Pasquinonak sem lehetett ekkora közönsége, mint ennek a budapesti gyermek-pornographiának." - kelt ki a Pesti Hírlap egyik munkatársa a lap 1902-es augusztusi számának hasábjain a korabeli törvénykönyv ellen, amely a tizennégy éven aluli lányok védelmét korhoz, illetve erkölcsi feltételekhez kötötte, így a prostitúcióba sodródott gyermekek nem részesültek ugyanolyan jogi védelemben, mint a „tisztességesnek” tekintett társaik. 

A korábbi rendeleteket érő bírálatokkal párhuzamosan 1906-ban a Monarchia egyik nagy visszhangot kiváltó bordélyházi botránya is ráirányította a figyelmet a prostituáltak kiszolgáltatottságára. Történt ugyanis, hogy egy, a magyar sajtóban Riehl Reginaként emlegetett bécsi asszony jól fizető varrodai munka ígéretével több lányt is a lakására csábított, akiket aztán foglyul ejtett és éjszakánként orgiákban való részvételre kényszerített. Az Ujság 1906-os számában így számolt be a becsapott fiatalok viszontagságairól: "Napközben ruhátlanul kellett járniok, alig kaptak enni és sohasem mehettek az utczára. Nem írhattak senkinek sem levelet, mely előbb nem ment át Riehl Regina czenzuráján. Ha egy leány meg akart szökni és elcsípték, durván bántalmazták. Pollák Antónia gazdasszony, a ki a külvilágban bluzvarrónőnek szerepelt, toborzotta városszerte a leányokat. König Frigyes lakatos, a ki szintén vádlott, arra kényszeritette leányát, hogy a »szalon« lakója legyen. Ennek fejében nagy havi fizetést kapott a szalon tulajdonosnőjétől." A szigor ellenére több kényszerlakónak is sikerült is értesítenie a rendőrséget, akik azonban nem tettek semmit az ügy érdekében. Hogy miért nem, annak nagyon egyszerű oka volt: kiderült ugyanis, hogy a rendőrség tagjai ingyenes szolgáltatásokért cserébe szemet hunytak az bűncselekmény felett, amelyről már régóta tudtak. Az eset végül a sajtónak köszönhetően nagy figyelmet kapott, így a hatóságok többé nem hagyhatták figyelmen kívül a történteket, és megindult az eljárás a bordélyház működtetői, valamint az ügyben érintett személyek ellen.

Az eseményekkel párhuzamosan Boda rendőrfőkapitány ankétot hívott össze, amelyen a fővárosi hatóságok és szakértők mellett a feminista mozgalmak, valamint a kérdéssel foglalkozó egyesületek képviselői is részt vettek. Az értekezlet eredményeként 1907-ben új rendelet született, amely a magánkéjnőket két további csoportra, bárcás és igazolványos prostituáltakra osztotta. Utóbbi kategóriába azok a nők tartoztak, akik más foglalkozásuk mellett, kiegészítő keresetforrásként nyújtottak szexuális szolgáltatásokat, méghozzá az általuk választott magánlakásokban. A szabályozás emellett lehetővé tette, hogy a prostituáltak kávéházakban és mulatóhelyeken is találkozzanak ügyfeleikkel.

A nőmozgalmak követeléseinek hatására a rendőrfőkapitányság erkölcsrendészeti osztályán egy nőkből álló csoportot is létrehoztak, amelynek tagjai igyekeztek lebeszélni a jelentkezőket a prostitúcióról. Amennyiben ezen az elbeszélgetésen kiderült, hogy valamelyik nő külső kényszer hatására kénytelen ehhez a kereseti forráshoz nyúlni, az ezért felelős személyt akár ötnapi elzárással és százkoronás pénzbírsággal is sújthatták. A rendelet ugyanakkor nem oldotta meg maradéktalanul a korábbi problémákat: a rendőrségi korrupció és a létszámhiány továbbra is akadályozta az előírások betartatását.