Az amerikai kalandor, aki elfoglalt egy közép-amerikai országot

A 19. század közepe a politikai opportunisták számára a történelem egyik legjövedelmezőbb korszaka volt. Ebbe a körbe tartoztak azok az újkori kalandorok, akik zsoldosok, illetve magánhadseregek segítségével igyekeztek a szegény, instabil államok felett átvenni az irányítást. A legelterjedtebb nézet az, hogy ezek az emberek a rabszolgaság intézményének más helyekre való kihelyezésére törekedtek, ez azonban csak másodlagos motiváció volt számukra. Elsődleges céljuk a terjeszkedés volt.

A kor leghíresebb ilyen kalandora William Walker volt, aki Nicaragua diktátorává is vált egy rövid időre. 1854-ben Nicaragua volt a legrövidebb és legbiztonságosabb útvonal volt a Mexikói-öböl és a Csendes-óceán között (a Panama-csatorna csak 1914-ben nyílt meg), így például az Egyesült Államok akkori két legnagyobb kikötővárosa, New York és San Francisco között – az országot a két óceán között átszelő vasútvonal sem épült még meg ekkoriban.

A rabszolga-kereskedelem élt és virult Nicaraguában, az ország politikáját pedig puccsok és polgárháborúk sorozata határozta meg. A legnagyobb konfliktus 1853-ban kezdődött, az elnökválasztás kapcsán. Francisco Castellón, a liberális párt jelöltje csalással vádolta meg a győztest, Fruto Chamorro konzervatív jelöltet. Chamorro puccstól tartva hamarosan áthelyezte kormányát a fővárosból, Managuából pártja legerősebb központjába, Granada városába.

A liberálisok saját központjukból, León városából ezután tehetetlenek voltak azzal szemben is, hogy Chamorro kormánya új alkotmányt fogadott el az ő részvételük nélkül. A politikai vita végül a León-Granada háború néven ismert belháborúba csapott át, amelyben azonban a liberális oldal nagy katonai hátrányból indult. Ezért a párt vezetése William Walkerhez fordult, aki ismert volt korábbi mexikói expedíciójáról. Walker meglátta élete addigi legjobb lehetőségét arra, hogy átvegye egy gyengélkedő, instabil latin-amerikai ország felett az irányítást – Nicaraguának az ezt megelőző hat év folyamán 15 elnöke volt. Elvállalta a feladatot, és 45 emberrel Nicaraguába hajózott San Franciscóból.

Megérkezésekor további 100 zsoldossal egészítette ki kontingensét, Castellón pedig a külföldiekkel kiegészült leóni seregnek parancsba adta a granadai erők megtámadását. Július 29-én kezdődött az első rivasi csataként elhíresült ütközet, amely során Walker amerikai fegyvereseivel és helyi zsoldosaival két irányból támadt rá rajtaütésszerűen egy 600 fős ellenséges erőre. Az amerikaiak jelentős káoszt okoztak a granadaiak táborában, a nicaraguai zsoldosok azonban nem számítottak ilyen nagy számú ellenségre. Castellón parancsára visszavonultak – a leóni vezető azt hitte, Walker egysége megsemmisült.

Walker emberei valójában eredményesen küzdöttek a granadai csapatok ellen, akik végül felgyújtottak egy házat, ami után Walker visszavonulót fújt katonáinak. 45 emberéből 11-en elestek és ketten megsebesültek, az ellenség oldalán azonban 70 halott és 85 sebesült volt a csata mérlege. Walker és emberei barátságos területre vonultak vissza, és további helyieket toboroztak maguk mellé. Erejüket ily módon visszanyerve október 13-án egyenesen Granada ellen indítottak támadást, melynek során sikeresen áttörték a város védelmét. Mivel Castellón szeptemberben meghalt kolerában, Granada elfoglalása után az ország ideiglenes elnöke Patricio Rivas lett. Walker lett Nicaragua fegyveres erőinek főparancsnoka, így a valódi hatalom gyakorlatilag az ő kezében volt.

Ennyi azonban nem volt elég Walkernek – formálisan is az ország vezetőjévé akart válni. Átlátszó módon elcsalt választást tartatott az országban, amely által 1856-ban ő lett Nicaragua elnöke a liberális párt színeiben. Politikai machinációi közben sok embert magára haragított belföldön és külföldön egyaránt, a legnagyobb hatalmú ezek közül Cornelius Vanderbilt volt, aki nemzetközi kereskedelmi hajózási birodalmat üzemeltetett – cége szállította a nagy kaliforniai aranyláz idején a bányászokat Nicaraguába, majd onnan Kaliforniába.

Vanderbilt cége, az Accessory Transit Company fő hajóépítője, Charles Morgan és fő hajóskapitánya, Cornelius Garrison a polgárháború során 20 000 dollárral támogatták Walkert. A két férfi egyezséget kötött Walkerrel, hogy sikere esetén lefoglalja Vanderbilt érdekeltségeit az országban, ők pedig átveszik az irányítást az ATC felett. Vanderbilt Európában vakációzott családjával, mialatt ez az akció végbement.

Miután rájött, hogy alkalmazottai hátba döfték, Vanderbilt – csaknem 25 évvel későbbi nekrológja szerint legalábbis – egy táviratot küldött a két férfinak, amelyben ez állt:

„Uraim, Önök elhatározták, hogy átvernek engem. Nem fogom Önöket beperelni, mert a törvény túl lassú. Tönkreteszem Önöket. Szívélyes üdvözlettel, Cornelius Vanderbilt.”

Walker saját maga alatt vágta a fát, amikor lefoglalta Vanderbilt gőzhajóit. A mágnás ezután Costa Rica és más környező országok kormányaival összefogva azon munkálkodott, hogy az amerikai kalandort megfossza hatalmától Nicaraguában. Az ország elnökeként nem viselkedett éppen barátságosan szomszédaival, így azok joggal feltételezhették, hogy Walker hódítási tervei nem értek véget Nicaraguával. Juan Rafael Mora, Costa Rica elnöke 1856. március 1-jén hivatalosan is háborút hirdetett Walker ellen. Vanderbilt volt ekkor az Egyesült Államok leggazdagabb embere, így rengeteg magas pozíciót betöltő barátja volt. Még Franklin Pierce elnököt is arra biztatta, vonja vissza Walker Nicaragua elnökeként való elismerését.

Walker Nicaraguán belül sem volt népszerű: újra felvirágoztatta a rabszolga-kereskedelmet, és az angolt tette meg az ország hivatalos nyelvévé, amit a spanyolul beszélő lakosság nem vett jó néven. 1856 áprilisában Costa Rica, Guatemala, El Salvador és Honduras seregei Vanderbilt zsoldosaival együtt elfoglalták Walker minden hajóját, így megakadályozva bármiféle erősítés behívását. Walker Rivasba menekült, decemberben azonban elfogták, és 1857 májusáig fogva tartották. Az amerikai haditengerészet egyik kapitánya végül elérte, hogy tisztjeivel együtt kiengedjék, így a kalandor visszatérhetett New Yorkba.

Walkert bíróság elé állították cselekedetei miatt az Egyesült Államokban, végül azonban minden vádpont alól felmentették. Egy ideig New Yorkban maradt, tetteiről mesélve az érdeklődő közönségnek, akik közül sokan hősnek tartották. Ez idő alatt végig visszatérését tervezte Nicaraguába. Miután elég pénzt összegyűjtött, megkísérelt újból bejutni az országba, de csak Costa Rica partjaiig jutott – egy Hiram Paulding nevű amerikai tengerésztiszt letartóztatta, és visszavitte az Egyesült Államokba. Itt ismét bíróság elé állították, de ismét fel is mentették.

Walker következő – egyben utolsó – húzása Roatán brit lakosságú karibi szigetének védelme volt, a lakosok, félve attól, hogy a közeli Honduras megpróbálja átvenni a sziget felett az irányítást, Walkert kérték fel védelmük megszervezésére. A brit kormányzat azonban fenyegetésnek látta jelenlétét, így a brit haditengerészet letartóztatta, amint megérkezett a hondurasi Trujillo kikötőjébe. A britek gyakorolták a hatalmat a közeli szigetek mellett a szomszédos Brit Hondurasban (a mai Belize) és a ma Nicaraguához tartozó Moszkító-parton. Nagy-Britannia ekkoriban azt tervezte, ebben a térségben épít hajózható csatornát a két óceán között, Walker jelenlétét pedig minden vállalkozásukra veszélyesnek látták.

Máig tisztázatlan okokból az őt letartóztató brit tiszt, Nowell Salmon fregattkapitány nem az Egyesült Államokba juttatta vissza Walkert, hanem Trujillóban átadta a hondurasi hatóságoknak társával, A.F. Rudler ezredessel együtt. Rudlert négy év kényszermunkára ítélték a helyi bányákban, Walkert azonban halálra ítélték, és kivégzőosztag elé állították 1860. szeptember 12-én. Halálakor William Walker mindössze 36 éves volt. Sírja jelenleg is a trujillói „régi temetőben” található.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

ősz
Múlt-kor magazin 2012

• Özvegyek országa: megjelent a Múlt-kor őszi száma
• A férjét istenítő vörös grófnő
• A pártfeleség
• "18 évet vártam erre a napra"
• "Na, Nagyné, meghallgatod, amit írtam?"
• A kormányzó hitvese
• A Tutanhamon-sír feltárásának krónikája
• A magány rabjai
• A prostitúció és a prostituáltak rendőri szemmel az 1980-as évek Budapestjén