2020. ősz: Hiúságunk története
ITT támogathatsz bennünket

Az alfödi parasztpolgári életmód öröksége a homokbuckákon

2015. augusztus 27. 14:12 Rajcsányi Gellért

Ahogy Kecskemét mellett letérünk az autópályáról, és ráfordulunk az alföldi országútra, önálló kis világba érkezünk. A Kiskunság síkján virágzik a mezőgazdaság, gyümölcsösök és zöldségeskertek, szőlősorok és gabonatáblák mellett, rendezett falvakon át haladunk, amíg Kiskunhalasra érkezünk. Persze nem termelési riportot jöttünk írni – de a vidék leírása nélkül nem lehet megfejteni a hely szellemét, azt a szellemiséget, amiből a kiskunhalasi Thorma János Múzeum is megszületett és az évtizedek során továbbfejlődött. Maga a múzeum is nagymértékben a helytörténetre épül: a város mint közösség ezen az intézményen keresztül ápolja múltjának emlékezetét, olvashatjuk Rajcsányi Gellért a MúzeumCafé legújabb számában megjelenő cikkében.

Századfordulós képeslap Kiskunhalasról

„Oázis” a puszta közepén

Kiskunhalas egyike a takaros alföldi mezővárosoknak: ez már akkor látszik, ahogy beérkezünk az árnyas fákkal borított központba. Csaknem harmincezres, büszke parasztpolgár-város, ami egészen az Árpád-korig tudja visszavezetni a múltját. Ezen a vidéken, ahol homokbuckák és szikes síkok váltakoztak vizenyős területekkel, meg tudtak kapaszkodni a sztyeppei örökségüket őrző kunok is. A középkor folyamán kialakult kun székek egyikének Halas lett a törvénytartó helye. A dokumentumokban először 1366-ban említett város nevét onnan származtatják, hogy egykor egy tó partjain, később annak helyén épült fel. A puszták közepén elterülő „oázis” hamar fontos hellyé vált: 1390-ben búcsújáró hely lett; 1408-ban Zsigmond király látogatta meg, 1436-ban pedig mezővárosi kiváltságot kapott. A török hódoltság idején azok közé a tehetős alföldi települések közé tartozott, amelyek képesek voltak nagy összegű adók megfizetésével megőrizni a belső autonómiájukat: önállóan gazdálkodtak és bíráskodtak, a törökök nemigen avatkoztak bele az életükbe. Ez a nyugalom már akkor is vonzotta a közeli és távoli környékek sok viszontagságtól sújtott lakóit, ezért is alakult úgy, hogy az Alföld történelmi városai közül többen már akár évszázadokkal ezelőtt is sok ezer lakossal rendelkeztek. Kiskunhalas is egy volt a gyarapodó alföldi mezővárosok sorában: a tatár betörések súlyosan érintették ugyan, de a város mindig újjászületett, a török időkben pedig a lakosság áttért a református hitre.

A kun gyökerek, a khász autonómia és a dacos protestáns hit már önmagukban is erős alkotóelemei Kiskunhalas lokálpatrióta örökségének. De ahogy a múzeum munkatársai hangsúlyozták, a város modern fejlődését – ami a múzeum megalapításához is elvezetett – az alapozta meg, amikor 1745-ben a halasiak a többi jász és kun várossal együtt újra megváltották a szabadságukat, immár a Habsburg-birodalmi jobbágysorból. A jogok visszaszerzésében, vagyis a redemptióban részt vevő és azt finanszírozó halasiak magukat redemptusnak is hívták, megkülönböztetve magukat a közösségük megváltásában részt venni képtelen irredemptusoktól. A Jászkun Kerület városaiban gyakorlatilag egy évszázaddal a jobbágyság intézményének magyarországi eltörlése előtt eljött a szabadság korszaka. Ez a magyar viszonyok között korainak mondható polgárosodással, egyes népi szokások és hagyományok korábbi elhagyásával járt. A 19. században tovább gyarapodott a város – nemcsak anyagiakban, hanem a lakosok számát illetően is. A korábban színmagyar református városba egyre több zsidó és cigány lakos érkezett, valamint a környék katolikus parasztsága is ide áramlott.

És ahogy egy rendes, gyarapodó polgárvároshoz illik, annak lakóit elkezdte érdekelni a múlt, a saját múltjuk is. Révész György, egy itteni neves család sarja debreceni tanulmányai után Halas árvagyámja lett, majd 1824-től elkezdte járni a város határát régiségek után kutatva. „1824-ik év óta a határban talált régi pénzekből adatokat gyűjtögettem, helynevek, Halmok, Templom, temető s szélhordta homokos tájékok körül szemlélődtem; és még a Pusztában lakó birtokosoktól, szántóktól, pásztoroktól szüntelen tudakozódtam; ahonnan pénz vagy más talált régiségdarabokat kaphattam, azt feljegyezgettem” – írta magáról. Nagy Czirok László, a múzeum későbbi vezetője pedig azt jegyezte fel Révész Györgyről: „Ha megtudta, hogy valamerre régi tárgyak kerülnek elő a föld alól, rögtön a helyszínen termett, s mentette, ami még menthető volt.” Ez az autodidakta régész-muzeológus az idők során országos hírű, több ezer darabos régiséggyűjteményt rakott össze magának. Gyűjteményét negyvenöt évnyi alapos kutatómunka után – amelynek során pontosan adatolta, mérte, azonosította és lajstromozta minden egyes kincsét – 1869-ben mutatta be a kiskunhalasi városházán. Ekkor már, egy-két évtizednyi gyűjtés után a halasi református líceum is egy csaknem ezerdarabos érem- és régiségtárral rendelkezett, amit az iskola két termében mutattak be a diákoknak és más érdeklődőknek. Révész György halála után a helyi református egyháztanács 1874-ben megvásárolta gyűjteményét az örökösöktől, majd ugyanezen év augusztusában – immár egy „halasi múzeum” létrehozása céljából – a Révész-gyűjteményt összevonták a református líceum gyűjteményével.

A múzeumalapítás atyja Szilády Áron református lelkész, történész, nyelvész, orientalista, akadémikus – és egyúttal politikus is – volt. Szilády a klasszikus reneszánsz emberek rendjébe tartozott, akikből olyan sok akadt a régi Magyarországon (és akik olyannyira hiányoznak manapság). A kiskunhalasi tudós lelkész saját bevallása szerint huszonhét nyelven írt és olvasott. Az bizonyos, hogy a főbb európai nyelvek elsajátítása mellett tökéletesen megtanult héberül, perzsául, arabul és törökül is. A Kisfaludy Társaság tagja, az MTA akadémikusa és Kiskunhalas szabadelvű párti országgyűlési képviselője is volt, miközben városi lelkészi feladatait, tudományos munkásságát és kultúraszervezői tevékenységét is folytatta. Szilády a halasi múzeum indulásakor hatvannégy gipszöntvényt ajándékozott a gyűjteménynek, de hosszú életének évtizedei során (1922-ben hunyt el) továbbra is aktívan részt vett a múzeum sorsának alakításában. A gyűjtemény időközben a szintén Szilády által építtetett új gimnáziumi épületbe költözött. A harmincas évekre azonban kissé gazdátlanná és rendezetlenné vált, amikor 1940-ben elkészült a nagyleltár, több mint tizenháromezer darabból állt már a múzeum kollekciója.

Tragikus cezúrát jelentett viszont a második világháború: a front átvonulásakor a halasi gimnázium épülete szovjet katonai kórház lett, a gyűjtemény ebek harmincadjára jutott. Persze mindezért nem csak a szovjeteket lehet okolni: Nagy Czirok László feljegyzései szerint „a civil lakosság a régiségtári szobákat is feldúlta”; az iskola igazgatójának parancsára pedig a gyűjtemény jelentős részét az épülettörmelékekkel együtt egyszerűen a városi nádasba hordták. Wicker Erika tanulmánya szerint a háború végén széthullott halasi gyűjteményből még a bécsi Kunsthistorisches Museumba is kerültek avar kori leletek. Annyi bizonyos, hogy az 1948–49-es kárfelmérés szerint mindössze kettőszáznyolcvanhét lelet maradt meg az eredeti gyűjteményből. Wicker tanulmánya kitér arra is: szerencsésnek mondható, hogy a környék nagy leletei (a fehértói középkori és balotaszállási kun kincslelet, valamint más kun kincsek) a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe kerültek.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2020. ősz: Hiúságunk története
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft
A régi épület kiállítási teremsora: elöl a néprajzi anyag egy részlete – balra a két bábun egy gulyás szűrje és egy juhász ünnepi viselete – látható. A következő helyiségekben a város története elevenedik meg: szemben, a leghátsó teremben egy 19. századi halasi szoba berendezése látható, abból az időből, amikor a polgárosodás fejlődése elérte a várost is: díszes bútorok, finom porcelánok elevenítik itt fel a vidéki Magyarország akkori hétköznapjait Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCaféThorma János két alighanem legismertebb, monumentális főművének egyike, az Aradi vértanúk című kép (1893–96, olaj, vászon, 350 × 644 cm, mng; a kép eredeti mérete 400 × 700 cm volt, de a széleiből valamikor körben levágtak) a ma a festő nevét viselő kiskunhalasi múzeumban. Az 1870-ben a városban született festőnek – aki a nagybányai művésztelep egyik alapítója volt – számos alkotását őrzi az intézmény, itt található az egyik jelentős nagybányai gyűjtemény is Fotó: Villányi Csaba/Flashback Photo/MúzeumCafé
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár