2020. ősz: Hiúságunk története
ITT támogathatsz bennünket

Amikor csak az öngyújtók kattanásai törték meg a csendet: NASA-sztorik Gene Kranztól

2020. október 21. 09:37 Múlt-kor

„Houston, baj van!” – így hangzott az Apollo–13 legénységének üzenete, amelyet 1970. április 13-án a NASA irányítóközpontjába küldtek. Három évvel azelőtt ugyancsak egy Apollo űrhajóban három űrhajós vesztette életét egy robbanás következtében a földi indítóállványon. Az Apolló–13 legénysége ráadásul ekkor elérhetetlen messzeségben volt az üzenet címzettjeitől, akikkel a rádiókapcsolat jelentette az egyetlen összeköttetést. Gene Kranz, a NASA repülésigazgatójának „Houston, baj van!” című könyvéből számos érdekességet tudhatunk meg a legénység legendás küzdelméről.

Gene Kranz a houstoni irányítóközpontban (1965)
Gene Kranz a houstoni irányítóközpontban (1965)

A technika mindkét esetben cserbenhagyta az űrhajósokat, ezúttal azonban legalább idejük volt végiggondolni, miként cselekedjenek, hogy elkerüljék az újabb tragédiát. Az idő azonban a tapasztalat hiányát nem pótolhatta, olyan helyzettel kellett szembenézniük, amelyet a szimulációk során sem próbáltak el. Sok múlott ugyanakkor az emberi tényezőn, a gyors helyzetfelismerésen és a kreativitáson.

Az Apollo–13 legénységének megmentését Gene Kranz irányította a houstoni Űrhajózási Központból. Kranz a NASA repülésigazgatójaként szemtanúja volt az amerikai űrhajózás történelmi pillanatainak. 2019-ben megjelent visszaemlékezésében bennfentes szemtanúként vezeti végig az olvasót a hőskorszak fordulatokban, sikerekben, kudarcokban és drámai pillanatokban bővelkedő történelmén.

Az angol nyelvű kötet sokatmondó címe (Failure is Not an Option, azaz A kudarc nem lehetőség) sejteti, hogy Kranz visszaemlékezéséből nemcsak az űrhajózás fejlődését, az elképesztő technológiai tudás elérését ismerhetjük meg, hanem a történetnek egy mélyebb, emberi szövetét is.

A kötetből kiderül, Granz hogyan lett gyerekkorában a repülőgépek megszállottja és hogyan jutott el a koreai háború vadászpilótái közül a rakéták világába. Hitt abban, hogy az űrkutatásé a jövő, noha ez a terület ekkoriban még nagyon gyerekcipőben járt. A kezdeti nehézségekről sokat elárul, hogy 1959-ben 19, ember nélküli fellövésből 9 kudarcba fulladt. Ekkoriban kezdett el szállóigeként elterjedni a mondás: „amit fellőnek, az fel is robban”.

Az amerikai közvélemény óriási érdeklődéssel figyelte az űrprogramot, Kennedy elnök pedig bejelentette, az 1960-as évtizedben embert küldenek a Holdra. Mindeközben a Szovjetunió eredményei, az amerikai küldetések kudarcai nagyfokú frusztráltságot okoztak: „Ezekben a hónapokban az volt a szerencsénk, hogy Amerika megértette, kockázat nélkül nincs eredmény, és hogy ebben az űrutazásnak nevezett új műfajban semmire sincs garancia” – fogalmazta meg a szerző munkájuk esszenciáját.

A kötet kronologikus felépítésű, az űrhajózás hőskorszakától kezdve vezeti végig az olvasót az első űrhajós fellövésétől a Holdra szálláson át az Apollo–13 megmentésének epizódjaiig. Kranz nem üdvtörténetet írt, sem pedig propagandakönyvet az amerikai űrhajózásnak, a nehézségeket, hibákat el nem hallgató memoár szerzője őszinte hangon tárja fel az 1960-as évek epizódjait.

Az űrkutatási technológia futurisztikus szintekig elérő fejlődése mellett a kötet egy nagy belső utazásról is szól, azokról az emberi reakciókról, amelyek egy olyan csapat csoportdinamikájában születtek meg, ahol erős egyéniségek kerültek extrém módon megterhelő döntési helyzetekbe. Olvashatunk a mindennapokról, a „búfelejtő bulikról”, a felelősség súlyáról.

Kranz beszámol azokról a feszült pillanatokról, amikor az űrhajó legénysége és a repülésirányítók is pontosan tisztában voltak vele, hajszálon múlik éppen az életük, mégis higgadt és fegyelmezett üzeneteket küldözgettek egymásnak számadatokról és helyzetmeghatározásokról: „Miközben a szemünk előtt fogytak az űrhajó létfontosságú erőforrásai, az űrhajósok hangja végig hihetetlenül nyugodt maradt. Mintha csak valami apróságról számoltak volna be” – írja egyik helyen.

Amikor Kranz megkapta a hírt az Apollo–1 háromtagú legénységének haláláról, éppen vacsorázni indult a feleségével. A tragédia után minden megváltozott: „leírhatatlan, hogy mennyire más emberek lettünk”.

Ezzel a teherrel azonban nem volt szabad foglalkozniuk 1970 áprilisában, csak arra koncentrálhattak, hogy a mentőakcióvá változott küldetés sikeres legyen. Döntéseik tétje immáron az űrhajósok megmentése és nem a Hold elérése volt. Kranz érzékletes leírásainak köszönhetően mi is odaképzelhetjük magunkat az irányítóterembe, ahol „teljes csend honolt. Csak az elektronika és a klímaberendezés zúgott, és néha egy-egy öngyújtó kattant.”

A Világűr Munkacsoportnak, a repülőszemélyzetnek és földi irányításnak is minden eshetőségre fel kellett készülnie. Hiába voltak azonban pontos instrukciókkal operáló, kivételes vezetői kvalitásokkal rendelkező szakembereik és hiába támaszkodhattak a tudomány csúcsteljesítményét jelentő mérnöki munkára, sokszor ez nem volt elég. A rögtönzés mestereivé kellett válniuk, nem lehetett olyan helyzet, amiből ne tudnák kivágni magukat. Ennek sikereiről és kudarcairól szól Gene Kranz története.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2020. ősz: Hiúságunk története
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft
Visszatérés az űrközpontba (2019-ben)Az Apollo–1 kabinja a baleset után (1967)Az Apollo–13 startja (1969)
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár