A világ legrosszabb munkája: a bűnevő

2018. augusztus 17. 15:54 Múlt-kor

Amikor a 18-19. században Anglia, Skócia vagy Wales területén hirtelen elhunyt egy szeretett személy, vagyis nem volt idő hozzá papot hívni, hogy feladja az utolsó kenetet, valamint gyónjon nála a haldokló, a család az ún. bűnevőt hívatta. A különleges foglalkozás lényege az volt, hogy a bűnevő az utolsó gyónás óta elkövetett és meg nem gyónt vétkeket ette meg egy szelet kenyér formájában. A fizetése kevés volt, ráadásul alap esetben nem is volt kívánatos személy a faluban.

Korábban

A szigetországban elterjedt népszokás szerint a britek úgy gondolták, a halott mellkasára tett szelet kenyér magába szívja a fel nem oldozott bűnöket. Aki pedig az étket elfogyasztja, magára veszi a megboldogult vétkeit, aki ily módon megkaphatja a mennyországban az őt megillető helyet.

A bűnevő (angolul: sin-eater) hatalmas túlvilági árat fizetett azért, hogy a halottak helytelen tetteinek következményeit magára veszi, ugyanakkor meglepően kevés földi juttatást kapott. A szelet kenyéren (és néha egy pohár sörön) kívül összesen négy pennyt (mai áron pár ezer forint) kapott egy bűnevésért. Mivel nem volt arányban a kettő tényező, főként a szegényebb rétegek közül kerültek ki a mesterséget űzők tagjai, akik aggályaikat leküzdve már amúgy is bármit megtettek volna egy kis ételért.

A különleges népszokást az 1680-as években említik először írott források, és tudjuk, hogy a 20. század hajnaláig folytak ezen bizarr lakomák. Egy 1813-as dokumentum így ír róla: a bűnevő „leült az ajtóval szemben, néhány fityinget helyeztek a zsebébe, valamint kenyérhéjat kapott, amit megevett, és egy korsó sört, amit megivott. Ezután felemelkedett székéről, és nyugodt kézmozdulatok kíséretében kijelentette: „a lélek nyugalommal telve távozott, amiért ő a saját lelkét adta zálogul”.

Catherine Sinclair 1838-as útleírásában megemlítette a walesi Monmouthshire megye bűnevőinek tevékenységét. Elég keményen fogalmaz, ugyanis szerinte „merész csalást vállalnak magukra”, valószínűleg mind pogányok, ugyanakkor minderre egyfajta szükséges rosszként tekint, bár a munka maga undorító, és szó szerint gonoszabbakká válnak, mihelyst végeztek feladatukkal.

A bűnevés szokása már a 19. század első felében visszaszorulóban volt, ám még a század végén is lehetett találni olyan szegényeket, akik így próbálták megkeresni betevő falatjukat. Az utolsó ismert bűnevő, az 1906-ban elhunyt Richard Munslow volt. Marie Kreft a 19. század végi útleírásában úgy fogalmaz, hogy nem is a kétségbeesés, hanem a szomorúság ténye miatt maradhatott meg ily sokáig ez a gyakorlat. Mindez pedig magának Munslownak köszönhető, aki fiatalabb korában sikeres földműves volt, ám négy gyermekét is elveszítette (ráadásul közülük hármat egy hét leforgása alatt), és ez a tragédia vezethetett el odáig, hogy az idős férfi még utoljára felelevenítse a már szinte kihalt szokást a gyászolás egyfajta formájaként.

Az istenfélő falusiak komolyan vették a bűn okozta túlvilági következményeket, és a szakma virágzása idején természetes volt, hogy így is segítsék elhunyt rokonuk megfelelő helyre kerülését. Tulajdonképen vonzó volt, hogy a megboldogult és a saját vétkeik is elszállnak róluk, és szabadabb út vezethet ezáltal a mennybe. Szükségük volt egy „bűnbakra”, aki viseli helyettük vétkeik súlyát. Ám ez az ember nem csupán a bűnök terhét vette a vállára, hanem meg is bélyegezték tevékenysége miatt, egyfajta szociális pária lett belőle. Ugyanakkor elvárták tőle, hogy halálozás vagy temetés idején megjelenjen, és tegye a dolgát. Az egyház nem támogatta a pogánynak tűnő népszokást, ám nem lépett fel ellene, megtűrte.

Pontosan nem tudni, hogy honnan eredeztethető ez a kissé morbid népszokás, egyes kutatók szerint pogány tradíciókból. Mások szerint egy középkori hagyomány fejlődött át, amelynek keretében a temetés előtt a nemesek ételt adtak a szegényebbeknek, cserébe ők imádkoztak a megboldogultért.