A tévémacit és egy kis anyaföldet is felvitt Farkas Bertalan az űrbe

2020. május 26. 12:42 Múlt-kor

„Először látni Magyarországot a világűrből, látni a napfelkeltét és a naplementét. Azután a kozmikus éjszaka csillagképei, a hegyláncok Dél-Amerikában, Afrika sivatagjainak szépsége és a vörös homokfelhők India fölött” – így emlékezett vissza Farkas Bertalan az első, és mind ez idáig az egyetlen magyar űrhajós az űrben töltött napjai legszebb pillanataira.

Korábban

Farkas Bertalan a Szovjetunió és a baráti szocialista országok közös űrkutatási programja, az Interkozmosz keretében juthatott ki a világűrbe. Magyarországon 1977 májusától kezdődött el az űrhajósjelöltek kiválasztása a magyar vadászpilóták közül. A négy jelöltből végül kettő, Farkas Bertalan és Magyari Béla utazhatott Moszkvába a Gagarin Űrhajóskiképző Központba, ahol 1978-tól egészen 1980-ig tartott a kiképzésük, amelyet mindkét magyar kiváló eredménnyel teljesített.

A két magyarhoz egy-egy szovjet parancsnokot osztottak. Farkas Valerij Kubászovot, míg Magyari Vlagyimir Dzsanyibekovot kapta. Mivel Kubászov az előző Interkozmosz-küldetés alkalmával a tartalék szerepét kapta, és a szovjetek általában a második alkalommal már a korábbi „dublőrt” küldték az űrbe, várható volt, hogy Kubászov párját, Farkas fogják a csillagokba repíteni. A kialakult helyzetre Magyari így emlékezett vissza:

„Én egy napig voltam a Magyar Népköztársaság első számú űrhajósa, amikor a parancsnokommal lementünk egy garázsba, és egy kicsit elvodkázgattunk. Másnap fölkeltünk, s akkor mondtuk, hogy na jó, mi csak dublőrök vagyunk, mi tudjuk”.

A magyar vezetés egy ilyen nagy horderejű eseménynél természetesen felkészült a váratlan helyzetekre is, így az országban kiragasztásra kerülő plakátokból, illetve a magyar külképviseletekre eljutatott képes anyagokból „dublőrváltozatokat” is készítettek, amelyeken a Dzsanyibekov-Magyari kettős kapta a főszerepet. Ezekre végül nem volt szükség, így a több tízezres példányszámú sajtó- és reklámanyag a zúzdában végezte. Magyarinak maradt a moszkvai irányítóközpont, ahol Farkassal tartotta a kapcsolatot az űrprogram ideje alatt, no meg önmagában a remény, hogy egy második küldetés alkalmával ő mehet majd az űrbe.

Kép forrása: mnl.gov.hu

A magyar-szovjet űrrepülő páros a Szojuz-36 fedélzetén 1980. május 26-án, moszkvai idő szerint 21 óra 20 perckor, budapesti idő szerint 20 óra 20 perckor emelkedett a levegőbe. Farkas Bertalan személyében Magyarország lett a hetedik nemzet, amely embert küldött a világűrbe. A Szojuz-36 május 28-án összekapcsolódott a Szaljut-6 űrállomással, ahol Leonyid Popov és Valerij Rjumin fogadta a Kubászov-Farkas kettőst.

Farkas, aki itthon villámgyorsan a „mi Bercinkké” nőtte ki magát, egy sor kísérletet végzett el az űrállomáson, amelyek mögött számos magyar kutatóintézet több évi, 1976-tól 1980-ig tartó munkája állt. A magyar kutatók többek közt „két tudományos szenzációval”, a Pille névre keresztelt sugárdózismérővel, amellyel már az űrben meg lehetett határozni az asztronautákat ért sugárzás mértékét, illetve a Balaton névre hallgató, az űrhajósok pillanatnyi koncentrációs képességét ellenőrző műszerrel, járultak hozzá a nemzetközi űrkutatási programhoz.

A komoly kísérletek mellett jutott idő a gyerekekre is, hiszen Farkas Bertalan a tévémaci bábfigurájának megtisztelő jelenlétében, amelyet az útipoggyászában vitt fel az űrbe, még mesét is mondott a magyar gyermekeknek. Ebben a poggyászban helyet foglalt Farkas kislányának nemzeti színű ruhába öltöztetett babája, egy kis doboznyi anyaföld, a Magyar Népköztársaság Alkotmánya, a budapesti felszabadulási emlékmű apró makettje és a Lenini Békedekrétum is.

Minden adott volt tehát a sikeres misszióhoz, amely 1980. június 3-án egy kissé rázós landolással ért véget a mai Kazahsztán területén fekvő Dzsezkazgan városának közelében.