A politikai megosztottságból emelkedett ki Franco tábornok diktatórikus rendszere

2023. november 20. 19:05 Múlt-kor

48 éve nem sokkal éjfél után, 1975. november 20-án meghalt Spanyolország teljhatalmú vezetője, a 82 éves Francisco Franco tábornok. Az El Caudillónak (Vezérnek) hívott államférfi a spanyol polgárháború 1939-es lezárása után Spanyolország teljhatalmú irányítója lett, és haláláig, az általa kialakított tekintélyuralmi rendszerére támaszkodva irányított.

Francisco Franco az 1920-as évek végén

Korábban

Francisco Paulino Hermenegildo Teódulo Franco y Bahamonde Salgado Pardo de Andrade a galíciai Ferrol kikötővárosában született 1892 decemberében. Családja kisnemesi gyökerekkel rendelkezett. Franco apja nyomdokaiba akart lépni, így felnőve a haditengerészethez próbált bejutni, ám az 1898-as spanyol–amerikai háborút követően, a megalázó vereségnek köszönhetően, a spanyol hadügy leépítésbe kezdett a flottánál, így Francónak csak a szárazföldi haderő kötelékében jutott hely.

Miután elvégezte a toledói Gyalogsági Akadémiát, szülővárosában kezdte meg a tiszti karrierjét. A ferroli helyőrség azonban túlságosan csendes és unalmas hely volt Franco számára. A fiatal tiszt kihívásokra vágyott, és Marokkóba helyeztette át magát, ahol bőven volt tennivaló, mivel a helyi törzsek vezetői nem szívlelték a gyarmatosító spanyolokat. Franco számos kemény ütközetben edződött, 23 éves századosként súlyos sebesülésen is átesett. Katonai buzgalma meghozta a várva várt előléptetést: Francót a spanyol hadsereg legfiatalabb őrnagyává léptették elő.

Franco testvérével, a pilóta Ramónnal Észak-Afrikában, 1925.

1921-ben José Millán Astrayjal együtt megalakította a Francia Idegenlégió spanyol verzióját, a Tercio de Extranjerost, amellyel újabb sikereket ért el Marokkóban a bennszülöttekkel folytatott, 1920-tól 1926-ig tartó Rif-háborúban. Az elismerés nem maradt el, Francóból tábornok lett.

Az 1920-as és 30-as években Spanyolország politikailag mélyen megosztott volt: az anarchisták, kommunisták, a baloldali köztársaságpártiak és a velük szemben álló, a politikai térfél jobb oldalán lévő nemzeti, keresztény-konzervatív, és szélsőjobboldali tömörülések között pattanásig feszült a helyzet. 1934-ben Észak-Spanyolországban a bányászok tüntetni kezdtek a jobboldali kormány ellen. A tüntetések lázadásba torkollottak, amelynek elfojtásában a Franco által vezetett gyarmati haderő oroszlánrészt vállalt. A kormányzat hálás volt Francónak, akit a lázadás kegyetlen leverését követően vezérkari főnökké neveztek ki.

1936-os spanyol választásokon azonban a baloldali egységfront nyert, amelyre a jobboldal katonai puccsal válaszolt. A puccs nem söpörte el a baloldali kormányt, de a jobboldali, nacionalista erők sem akartak már visszavonulót fújni, így 1936-ban kitört a spanyol polgárháború.

Heinrich Himmler egy német küldöttség élén Francónál, 1940. október (Bundesarchiv, Bild 183-L15327 / CC BY-SA 3.0 de)

A nacionalista Nemzetvédelmi Tanács 1936 szeptemberében a hadsereg bizalmát élvező Franco tábornokot államfőnek nevezte ki, aki természetesen egyben a nacionalista hadsereg főparancsnoki tisztségét is betöltötte. A félmillió halálos áldozattal járó konfliktus a nacionalisták győzelmével zárult 1939 áprilisában. A hadsereg élén álló Franco nem mondott le, Spanyolország teljhatalmú urává vált.

A jobboldali-nacionalista Franco a második világháborúban semleges maradt. Bár Hitler megpróbálta a tengelyhatalmak oldalán belépésre bírni a konfliktusba, Franco végül olyan teljesíthetetlen követelésekkel állt elő a németek felé, hogy Hitler visszalépett. El Caudillo azért 1941-ben felállíttatta az önkéntesekből álló „Kék Hadosztályt”, hogy elvbarátjának segítve, hozzájáruljon a Szovjetunió ellen vívott „kereszteshadjárathoz”.

[galeria_kep_29954]

A világháború után a nyugati demokráciák és a kiépülő szocialista blokk államainak szemében a túlságosan is jobboldalinak vélt Franco és rendszere szalonképtelenné vált. Spanyolország egy kis időre elszigetelődött. A hidegháború beköszöntével azonban a nyugat stratégiai szövetségese lett, 1955-ben még az ENSZ-be is felvételt nyert.

A stratégiai szövetség fejében az USA és Nagy-Britannia részéről, senki sem bírálta túl komolyan Franco autoriter rendszerét, amely 1947-ben monarchia lett, uralkodó nélkül. A gyakorlatban azonban El Caudillo volt Spanyolország teljhatalommal rendelkező, koronázatlan királya, a törvény és a hatalom forrása.

Franco Dwight Eisenhower amerikai elnökkel Madridban, 1959.

A tanácsadói szerepre kárhoztatott kétkamarás spanyol parlamentet a Franco vezette Nemzeti Mozgalom, a „vertikális”, azaz az autokrata rendszer által kézben tartott szakszervezetek, és a katolikus egyház elitista szervezetének, az Opus Deinek a tagjai alkották. A Nemzeti Mozgalmon kívül nem működhettek más pártok az országban, és betiltották a spanyolországi nemzetiségi nyelvek, többek közt a baszk és a katalán hivatalos használatát.

Franco rendszere az 1960-as években némileg lazult. Bár az állampárton kívül más politikai pártok nem alakulhattak, az 1966-os sajtótörvény már megengedte a baszk, katalán és a gallego nyelvű újságok és folyóiratok kiadását. A demokratikus átmenetre azonban csak Franco 1975 novemberében bekövetkezett halála után kerülhetett sor.