A modern Lengyelország az első világháborút követő káoszban született meg

2020. november 11. 11:44 Múlt-kor

A 18. század utolsó harmadában válságba zuhanó Lengyel Királyságot szomszédai háromszor is felosztották egymás között. A végső osztozkodásra 1795-ben került sor a térség három nagyhatalma, a Porosz Királyság, illetve a Habsburg és az Orosz Birodalom között. Lengyelország önálló államisága megszűnt, ám az első világháború kirobbanásával újra felcsillant a remény a lengyel függetlenség kivívására, amire végül 1918. november 11-én került sor.

Korábban

Lengyelország bekebelezői a Nagy Háborúban már szemben álltak egymással. A központi hatalmak, azaz az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország ádáz csatát vívott a cári Oroszországgal Kelet-Európában. A lengyel hazafiak számára egyértelmű volt, hogy bármelyik megszálló fél veresége esetén mód nyílhat Lengyelország állami létének újjáélesztésére.

A lengyel politikai elit azonban megosztott volt. A Roman Dmowski és Wladislaw Grabski vezette Nemzeti Demokrácia az oroszokban és a cárral szövetséges Franciaországban látta biztosítottnak a lengyel függetlenséget, míg a Józef Piłsudski által vezetett politikai tömörülés Németországhoz és az Osztrák-Magyar Monarchiához közelített, és az Orosz Birodalom ellen foglalt állást. A háború kitörését követően Piłsudski megszervezte a Lengyel Légiót, amely az Osztrák-Magyar Monarchia hadereje oldalán, önálló haderőként harcolt a cári haderő ellen.

A központi hatalmak 1915-ben elfoglalták az Orosz Birodalom által kontrollált lengyel területeket, a Kongresszusi Lengyelországot. Nem sokkal később a győztesek egy deklarációban kinyilvánították egy önálló Lengyel Királyság létrehozásának lehetőségét. 1917-ben összeülhetett egy Ideiglenes Államtanács, majd 1917 novemberétől megalakult egy lengyel kormány is, amelynek mozgásterét a központi hatalmak korlátok közé szorították.

1918-ban azonban a világ a feje tetejére állt. Oroszországban kitört a forradalom, így a meggyengült állam 1918 márciusában békét kötött a Monarchiával és Németországgal, és kilépett a háborúból. Pár hónappal később a központi hatalmak is kifulladtak, miután a németek nyugati offenzívája Franciaországban összeomlott. Az Osztrák-Magyar Monarchia október 31-ével hivatalosan felbomlott, a Német Császárság pedig 1918. november 11-én a compiégne-i erdőben aláírta a fegyverszünetet.

A német kapituláció előtti napokban, a nemrégiben még az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Lublinban 1918. november 6-án Ignacy Daszyński vezetésével megalakult a Lengyel Köztársaság első kormánya. A koalíciós kabinetet többségében szociáldemokrata és szocialista politikusok alkották. Pár nappal később, november 11-én a német kapituláció hírére Piłsudski irányításával a Lengyel Légió katonái lelkes diákok támogatását élvezve lefegyverezték a varsói német helyőrséget. A főváros felszabadításával elkezdődött a „nulladik óra”, a függetlenségét visszaszerző lengyel nemzet ugyanis innen számította a Második Lengyel Köztársaság megalakulását.

Azonban a 123 éve eltüntetett állam történelmi határainak visszaállítása, a forrongó, feje tetejére állított Európában egyáltalán nem volt egyszerű feladat. A függetlenség kikiáltásakor, ugyanis nem léteztek határok. Lengyelország szinte minden szomszédjával kisebb nagyobb háborúkba és fegyveres konfliktusokba bonyolódott.

A Władysław Eugeniusz Sikorski által megszervezett Lengyel Hadsereg katonái a függetlenség első három évében nem nagyon unatkoztak. A nyitott határok kérdése rögtön összeugrasztotta a lengyeleket és az ukránokat, akik a korábban az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Galícia birtoklásáért estek egymásnak. A lengyel-ukrán konfliktus megágyazott a lengyel-szovjet háborúnak, amely 1919-1921 között zajlott. A kialakult helyzetet Winston Churchill így jellemezte: „Az óriások háborúja véget ért, a törpéké elkezdődött”. A lengyel-szovjet háborúban a lengyelek visszaverték a Varsót fenyegető bolsevik haderőt, és az 1921-es rigai békében rögzítették az új lengyel-szovjet határvonalat. Lengyelországhoz jelentős belorusz és ukrán lakosú területek kerültek. A kijelölt határvonal egyébként közel azonos volt a 18. századi Lengyel Királyság keleti határaival.

A keleti konfliktussal párhuzamosan a Porosz Királyság által korábban elfoglalt, majd 1871-től Németországhoz tartozó ősi, Nagy-Lengyelországnak hívott lengyel területekért is megindult a harc. A fegyverek csak 1919 nyarán hallgattak el nyugaton. Az 1919. június 28-án aláírt versailles-i békeszerződés értelmében, kevés kivételtől eltekintve, a történelmi Nagy-Lengyelország szinte teljes egészében lengyel fennhatóság alá került. A németek ezen felül elveszítették Felső-Szilézia egy részét és Danzigot is, amely végül nem került lengyel kézre, hanem a Népszövetség igazgatása alá került. Lengyelország viszont kijutott a Balti-tengerre, így Kelet-Poroszország elvesztette szárazföldi kapcsolatát a német anyaállammal.

A két nagy ellenfél mellett az új lengyel állam Litvániával és Csehszlovákiával is rövid fegyveres konfliktusba keveredett: A litvánoktól sikerült megszerezni Wilnót, azaz Vilniust, amely ma Litvánia fővárosa. A csehszlovák-lengyel határmenti vitákat pedig sikerült népszavazással lezárni.

A közel 35 milliós Második Lengyel Köztársaságnak, amely jelentős ukrán, belorusz, litván, zsidó és német kisebbséggel rendelkezett, 1921-re megszületett az alkotmánya is. Az alaptörvény értelmében a legfőbb hatalmi törvényhozó szerv az általános, egyenlő és titkos választójog alapján választott kétkamarás parlament lett. A lengyel demokrácia azonban zsákutcába jutott, így Jozef Piłsudski a politikai patthelyzetet egy katonai puccsal oldotta meg 1926-ban. Piłsudski ezt követően egy féldiktatórikus rendszert alakított ki az országban.

Bár a Második Lengyel Köztársaság 1939 szeptemberében a német és a szovjet támadásoknak köszönhetően megszűnt létezni, november 11-e a mai modern Lengyelországban is piros betűs ünnepnap, a Függetlenség Napja.