A fiúk a jégen: hat elkeseredett, Kanadába igyekvő skót ifjú szívszorító története 1868-ból

A potyautasok

Morag Connelly nézte, amint az üveg a Clyde folyóba esik. A víz viszonylag nyugodt volt, ő pedig arra gondolt, vajon kiviszi-e a tengerig a lebegő üveget. Az üvegbe a szörnyű történet leírásának egy példányát zárta. Ez a történet vezette őt és 24 rokonát a skóciai Greenock Viktória királynőről elnevezett kikötőjébe április elején. Hét fiatal potyautas története, akiket egy kivételével éheztettek és vertek, majd otthonuktól több ezer kilométerre a tenger jegén magukra hagytak. Egyiküket John Paulnak hívták – ő Morag ükapja.

Társai közül ketten nem élték túl az utat. Családja nemzedékről nemzedékre életben tartotta történetüket. „Ha valaha a hidegre panaszkodtunk télen, apám egyből azt mondta: 'gondoljatok John Paulra, aki mezítláb ment végig a jégen'” – mondja Morag, aki egyébként nyugdíjas iskolaigazgató-helyettes. „Rossz időben mindig előkerült a téma.”

12 éves fiúként John egy Arran nevű hajóra szökött fel, amely 1868. április 7-én attól a rakparttól indult útnak, ahol Morag és más leszármazottak – köztük John Paul 90 éves unokája, Ria – álltak. A hajó szenet és szétbontott kötelekből való kócot vitt a kanadai Quebec tartományba. Senki sem tudja, pontosan miért szöktek fel a fiúk a hajóra – John Paul leszármazottai szerint megszokott volt akkoriban, hogy a greenocki fiúk felszöknek a hajókra kalandot keresve, illetve menekvést a szegénységből. A hajókat rutinszerűen átvizsgálták indulás előtt, ha találtak valakit, azt a vontatóhajók visszavitték a kikötőbe. John Pault és társait azonban nem találták meg.

Az Arran végighajózott a Firth of Clyde-on ki az Ír-tengerre, és ment tovább az Atlanti-óceán felé. A szárazföld már messze volt, a vontatóhajók már rég útjára engedték a hajót. Ahogy a hajó ácsa készült bedeszkázni a búvónyílásokat, rátalált John Paulra és egy másik fiúra, a 11 éves Hugh McEwanre. Aztán előbújt még öt potyautas – túl késő volt visszaküldeni őket.

A hajó kapitánya, Robert Watt, a szakácshoz küldte a fiúkat, hogy egyenek, majd a fedélzet pucolására és egyéb, amúgy a legénység által végzendő fizikai munkákra fogták be őket. Ahogy azonban az Arran a morajló Atlanti-óceánon át zötykölődött szélviharból szélviharba, a potyautasok mind tengeribetegek lettek. A hajó első tisztje, James Kerr látta őket hányni, és habár a hajón bőven volt elegendő élelmiszer az útra, megvonta tőlük a fejadagot.

Innentől csupán néhány kétszersültet kaptak naponta, így még a szakács által nekik juttatott apró maradékokkal és az általuk itt-ott összegyűjtött burgonya- és fehérrépahéjakkal együtt is éppen a túléléshez elegendő ennivalóhoz jutottak csupán. Emiatt aztán igyekeztek ellopni bármit, amit csak tudtak a hajó tartalékaiból – ribizlit, zabkását és további kétszersülteket – és keményen meg lettek büntetve, amikor rajtakapták őket. Egy alkalommal, amikor egy hordó gabonát valaki feltört, egyből a fiúk lettek a gyanúsítottak – egy teljes napra összebilincselték őket, és nem kaptak semmit enni.

Nem az éhség volt azonban a fiúk egyetlen gondja. Nem voltak felkészülve az Atlanti-óceán északi vizeinek könyörtelen viszonyaira. „A fiúk lengén voltak öltözve, és nem állták a kemény hideget” – írta a legénység egy tagja greenocki családjának Quebecből, miután csaknem két hónappal később odaértek. „A férfiak alig bírták, nem hogy ők. A kicsik közül ketten mezítláb voltak.” John Paul volt az egyik mezítlábas fiú, a másik a szintén 12 éves Hugh McGinnes. Ők ketten rendszeresen lemenekültek a fedélközbe a hideg elől, de amikor az első tiszt észrevette hiányzásukat, előrángatta és megverte őket.

Egy másik fiút különösen kegyetlen bánásmódra pécéztek ki, miután a legénység és a többi potyautas arra panaszkodott, hogy mocskos. „Levetette velem a zekémet, a mellényemet, és az ingemet, hogy csak a trikóm maradt rajtam. A korbács körülbelül fél hüvelyk vastag volt. Az első tiszt körülbelül három percig vert vele, és az ütések nagyon fájdalmasak voltak” – mondta később a 16 éves James Bryson. „Üvöltöttem. Aztán a tiszt levetette velem a többi ruhámat is. Aztán lefektettek a fedélzetre. Az egyik embert elküldték, hogy egy vödörben hozzon vizet. Több vödör vizet rám öntöttek. Az idő nagyon hideg volt. A kapitány végigdörzsölt az egész testemen szőrkefével. Az első tiszt egy kötéllel állt felettem, és azzal fenyegetett, hogy megüt vele, ha menekülni próbálok. Ő aztán fogta a seprűt, és még a kapitánynál is keményebben végigdörzsölt. A dörzsölés után a hajó orrához rendeltek. Ekkor meztelen voltam. Mikor már körülbelül egy órája ott voltam, visszaadták a trikómat. Nagyon szenvedtem a hidegtől.”

Egy másik alkalommal, amikor ribizlilopáson kapták, James Brysont a mélységmérővel – egy ólomnehezékben végződő kötéllel – korbácsolták meg, majd meztelenre vetkőztetve kellett végigsöpörnie a fedélzetet. Egy James Harley nevű tengerész szemtanúja volt a kínzásnak: „Láttam Bryson bőrét a korbácsolás után, és a tartánra hasonlított” – mondta néhány hónappal később egy edinburgh-i bíróságon, ahol az első tiszt és a kapitány voltak a vádlottak. „Piros volt és fehér.” Bryson lehetett az egyetlen, akit ilyen kegyetlen módon büntettek, de a potyautasokat egy kivételével – a 12 éves Peter Currie, akinek az apja jóban volt az első tiszttel – mind rendszeresen verték.

Körülbelül egy hónappal az indulás után az Arran a Cape Breton-sziget és Újfundland között jégtáblákba futott, majd május 9-én az Újfundland nyugati partján lévő Szent György-öbölbe sodródott, és nem tudott hova menni. Miután a hajó nem ment semerre, a 22 éves Bernard Reilly – a legidősebb potyautas, aki arról ábrándozott, hogy Új-Skóciában a vasútépítésben fog majd munkát találni – meggyőzte James Brysont, hogy megérné megpróbálni átkelni a jégen, hogy elmeneküljenek a hajó nyomorától. A fiatalabb fiúkat elborzasztotta az ötlet, de aztán a kapitány azt parancsolta, hogy az összes potyautast (Peter Currie kivételével) rakják ki.

„Hallottam sírni a három kisfiút, amikor mondták nekik, hogy menjenek” – mondta George Henry tengerész a bíróságon. „A jég töredezett volt, és durvának tűnt. A fiúk közül ketten mezítláb hagyták el a hajót. Kettejük ruházata nagyon rongyos volt. A hajó és a szárazföld közti távolság, amennyire meg tudtam ítélni, 10-15 mérföld lehetett. Számomra igencsak valószínűtlennek tűnt, hogy a cipő nélküliek valaha elérik a szárazföldet.”

Reggel 8 és 9 óra között a potyautasok megkezdték útjukat a jégen át. Az első tiszt dobott mindegyiknek egy kétszersültet leszállás közben. A jégtábla különböző méretű darabokból állt – némelyik akkora volt, mint egy futballpálya, némelyik sokkal kisebb. Az egyik széléhez érve a fiúknak úgy kellett átugraniuk a következőre. Hugh McEwan, aki már a Greenockból való indulás óta rosszul volt, és útközben már vért köpni is látták, hamarosan elkezdett lemaradni. Egyszer belecsúszott a fagyos vízbe, de James Bryson kihúzta. Amikor másodszorra is beleesett, egyedül mászott ki. De minden alkalommal egyre gyengébb lett. „Láttam, amikor utoljára beesett. Én is a vízben voltam” – mondta John Paul a bíróságon. „Rugdalózott és próbált kijutni. Elkapott engem. Rúgtam, és elengedett, aztán kimásztam a jég szélére. Láttam a fejét, ahogy bezárult felette a jég. Nem hallottam kiáltani. A jég betakarta, és nem láttam többé.”

Néhány órával később Hugh McGinnes leült a jégre fájó és bedagadt meztelen lábaival. Erőt vett rajta a kimerültség. „Győzködtük, hogy jöjjön velünk, mondtuk neki, hogy ha nem jön, akkor megfagy” – mondta James Bryson. „Azt mondta, nem tud tovább jönni. Ott hagytuk mindenfajta védelem nélkül – nem volt rajta nagykabát, csak a rongyos, fagyott ruhái.”

Ahogy a potyautasok maradéka közeledett a szárazföldhöz, a nagy jégdarabok egyre ritkábbak lettek. Ettől még azonban mentek tovább, mind időről-időre beleestek a vízbe, ruhájuk szilárdan a testükhöz fagyott. Már ment lefelé a nap, amikor elérték a jég végét. Láttak néhány házat a parton, de egy vízből és sodródó jégből álló csatorna, amely akár egy mérföld széles is lehetett, az útjukat állta. A 22 éves Bernard Reilly és a 16 éves David Brand megpróbáltak átevezni jégdarabokon, a hajóról hozott deszka segítségével. John Paul és James Bryson fagyottan, éhesen, kimerülten és legyengülten magukra maradtak. Segítségért kezdtek kiáltozni, abban reménykedve, hogy valaki meghallja őket.

1. A potyautasok
2. A mentés
3. Hazatérés
4. A sír

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

8. Budapest világvárossá fejlődése
II. Népesség, település, életmód

• Fennállása alatt számos történelmi személy szobrát lecserélték a millenniumi emlékművön
• Időutazás a millenniumi ünnepségekre: 125 éve utazunk a Ligetbe a föld alatt
• Sokáig csak esernyővel lehetett átmenni a budai Alagúton
• Egykor a Városliget zenepavilonjai nyújtották a főváros legnépszerűbb szórakozását
• A gazdag és szegény gyermekek egyaránt birtokba vették a Városligetet a „boldog békeidőkben”
• Széchényi Ödön víziója által a világ második siklójával büszkélkedhet a főváros
• Az idők során szinte minden sportra biztosított lehetőséget a Városliget
• 800 mázsa lőport adott Ferenc József a budai Alagút építéséhez
• A kiállítások és vásárok hozták el az éjszakai fényt a Városligetbe