A borogyinói iksztől a lángoló Moszkváig: Napóleon orosz hadjárata

Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata nemcsak a történészek figyelmét vonta magára, hanem a művészek képzeletét is megragadta. Talán azért, mert a világtörténelem egyik leghíresebb háborújának eseményei mintha közvetlenül hatnának érzékeinkre. A borogyinói 1000 ágyú dörgése visszhangzik Csajkovszkij 1812 című nyitányában, a lángoló Moszkva infernális látványa uralja a Tolsztoj-regény, a Háború és béke tucatnyi oldalát, és a visszavonuló Grand Armée-ra lecsapó sarkvidéki hideg, majd a berezinai átkelés borzalmasan nagyszerű tablója Balzac könyveiben vált halhatatlanná. E művek – főleg Tolsztoj munkássága – azonban gyakran el is torzították a háború valódi képét, vagy legalábbis csak az egyik oldalát világították meg a történteknek.

Francia gloire és császári ego

Az uralkodó nézet szerint, mely azonban nagyrészt az események utólagos ismeretéből fakad, 1812. június 24-én a Nyeman folyó átlépésével pecsételte meg Napóleon a saját sorsát. Egy olyan háborúba kezdett, mondják utólag, melyet a Grand Armée elsöprő fölénye ellenére sem nyerhetett meg. A nagy távolságok, a mostoha körülmények és az időjárás szélsőségessége azonban korántsem mindig jelentett akadályt a hódítóknak. A hatalmas tengerentúli gyarmatbirodalmak megalapítása, mely a napóleoni háborúk európai eseményeivel párhuzamos zajlott, megmutatta, hogy egy maroknyi brit uralma alá tud hajtani egy egész szubkontinenst, Indiát. Miért ne sikerülhetett volna könnyedén legyőzni a „félbarbár” oroszokat az addigi világtörténelem legnagyobb haderejének, melyet egy katonai zseni vezetett?

A franciák császára alapvetően nem is hódításban gondolkodott, inkább egy olyan korlátozott célú háborút kívánt viselni, amely gyors győzelemmel ér véget, és visszatereli a különutakat kereső cárt a napóleoni szövetségi, de valójában inkább hűbéresi rendszerbe. A háború egyik deklarált mozgatórugójaként említhetjük a lengyel kérdést. Az európai közvélekedést fogalmazta meg Kazinczy Ferenc: „Tegnap érkezett ez azon hírrel, hogy Napóleon által-ment a’ Niémenen, bement Wilnába, és hogy Lengyel-Ország ismét Ország, a' szegény Lengyel Nemzet, a gyilkosul megölt Lengyel Nemzet ismét Nemzet”. A másik okként az oroszok finoman szólva is mérsékelten lelkes részvételét szokták emlegetni a Nagy-Britannia elleni kereskedelmi háborúban, a kontinentális zárlatban.

A háború igazi mozgatórugói azonban inkább Napóleon személyiségében és hatalma ingatagságában rejlettek. A császár általában rövid távon sem volt hajlandó figyelembe venni egyetlen szövetségesének az érdekeit. Az egyenrangú partneri viszonyt ezért nem tudta sokáig elviselni, hanem mindenféleképpen arra törekedett, hogy alávesse a másikat, és kíméletlenül érvényesítse saját érdekeit. Az igazi legitimitás hiánya pedig arra sarkallta, hogy időről időre megmutassa: a katonai erő birtokában és a hadi dicsőség révén a „parvenü” Bonaparte-dinasztia egyenjogú Európa többi nagy múltú uralkodóházával. A korzikai hadúr e komplexusai közel egymillió katona és civil életébe kerültek 1812 júniusától decemberéig.

Az emberi tényező

A Háború és békét olvasva, és különösen a sztálini korszak szovjet-orosz történetíróit tanulmányozva az a kép rajzolódhat ki előttünk, hogy Napóleont az orosz partizánok, az utolsó csepp vérükig harcoló közkatonák, vagyis az egyszerű nép patriotizmusa győzte le. A majdnem szentté és a szovjet katonai szakmunkákban hadvezéri zsenivé avatott Kutuzov kivételével a cári birodalom elitjének teljesítményét lebecsülték vagy elhallgatták. Számos francia feldolgozás és maga Napóleon ugyanakkor a körülmények zordságát, elsősorban az időjárást okolta a kudarcért.

Napóleon előtt természetesen nem volt ismeretlen a ritkán lakott és zord éghajlatú kelet-európai síkság, ahol a hadjáratnak zajlania kellett. „Az ember semmire sem számíthat e vidéktől, mindent magunkkal kell vinnünk” – figyelmeztette például Davout marsallt. A császár mindazonáltal az erőkoncentráció bűvöletében mintha saját dolgát tette volna nehezebbé. Az Orosz Birodalom ellen mozgósított példátlan nagyságú hadsereg (a Nyemant hozzávetőlegesen 400 ezer francia és szövetséges katona lépte át) és az ehhez tartozó rengeteg ló a korabeli ellátási és logisztikai lehetőségek között inkább akadályozták, mintsem segítették céljai, elsősorban az orosz hadseregek bekerítésének elérésében.

A hadműveleti bázis szegénysége, a ritkán lakott lengyel területek sem tették könnyebbé a hadjárat előkészítését. Velük szemben a cár két hadseregben alig 200 ezer főt tudott felsorakoztatni, de az orosz diplomáciai erőfeszítéseknek hála, a birodalom két tradicionális ellensége, a svédek és a törökök egyaránt semlegesek maradtak, így Finnországból és a román fejedelemségekből egyaránt erőket lehetett Napóleon ellen átcsoportosítani.

Sándor cár ugyanakkor kiváló érzékkel hozott személyi döntéseket a háború folyamán, és végül 1812. július 16-án a drisszai megerődített tábor feladása után saját magát is vissza tudta fogni, amikor a sereg éléről visszatért Szentpétervárra, és a katonákra hagyta a háborút. A cár, amíg lehetett, ellenállt a nyomásnak, és a helyén tartotta a legerősebb orosz hadsereg élén Barclay de Tolly tábornokot, a hadügyminisztert, akit a többi orosz parancsnok gyűlölt gyors karrierje és „idegen” származása miatt. Barclay ideális bűnbak volt tehát később az orosz közvélemény előtt a folyamatos visszavonulás miatt, és az invázió ellen felszított nacionalista érzelmek egy született oroszt követeltek a hadsereg élére.

Szmolenszk elvesztése után az orosz uralkodó ráérzett a lélektani pillanatra, leváltotta Barclay-t, és helyébe – ellenszenve ellenére – a rendkívül népszerű Kutuzovot nevezte ki, aki vállalta a harcot. Ez ellentmondott a tisztán katonai észszerűségnek, hiszen Napóleon serege minden egyes megtett mérfölddel gyengült a hatalmas menetveszteségek miatt. A száraz és forró sztyeppei orosz nyár tudott ugyanolyan pusztító lenni, mint a tél. Az orosz morál azonban a folyamatos visszavonulás következtében a mélyponton volt.

A borogyinói iksztől a lángoló Moszkváig

Szeptember 7-én Moszkvától 115 kilométerre vívták a borogyinói csatát, mely a napóleoni háborúk egyik legnagyobb és egyben legértelmetlenebb vérontása volt egy roppant szűk csatamezőn, ahol jóformán minden kilőtt puska- és ágyúgolyó talált. Az oroszok annyira szerencsétlen állást választottak, hogy a „régi” Napóleon könnyűszerrel szétzúzhatta volna őket. A császár azonban a csata napján megmagyarázhatatlan okból passzív és tompa volt. Maga az összecsapás, melynek nem valamilyen cél elérése vetett véget, hanem a szembenállók kimerültsége, voltaképpen döntetlennel zárult, mivel az oroszok érdemben nem hátráltak meg, de a korzikainak maradt egy ütőkártyája: a tartalékban álló Gárda. A császár azonban érezte, hogy 2700 kilométerre Párizstól meg kell őriznie elit csapatát. A későbbi események indokolták óvatosságát. A visszavonulás borzalmai során a császár a Gárda oltalmában tudta elkerülni a fogságot vagy a még rosszabb sorsot.

Kutuzov döntése Moszkva feladásáról, bár katonailag indokolt volt, nagyon közel hozta Oroszországot a morális összeomláshoz. Ha ezt a döntést egy „idegen”, a cár egyik német származású tábornoka hozta volna meg, az orosz haderő vezetése minden bizonnyal teljesen meghasonlott volna, de a közkatonák bizalma is elveszett volna. A megtépázott és kivérzett hadseregnek a moszkvai civil menekültek áradatában kellett kivonulnia a városból. Sándornak abban a lélektani pillanatban kellett döntenie a háború folytatásakor, amikor néhány nappal Kutuzov hencegő jelentése után az állítólagos borogyinói győzelemről kézhez kapta a régi, de az orosz nép szemében – Szentpétervárral szemben – az „igazi” főváros feladásának hírét. A cár azonban állhatatos maradt, és Kutuzov erői a kalugai táborban napról napra erősödtek a hozzávezényelt erősítések nyomán.

A szeptember 14-ei moszkvai bevonulás nem hasonlított azokhoz a dicsőséges pillanatokhoz, amikor Napóleon győzedelmes seregei élén bemasírozott Milánóba, Berlinbe vagy Bécsbe. A várost hivatalosan nem adta át neki senki, hiába várta a bojárok tisztelgő küldöttségét. Szeptember 20-án, több mint valószínű, szándékos gyújtogatás miatt Moszkva lángba borult, és a tűzvész a háromnegyedét elpusztította a nagyrészt fából épült városnak. A gyújtogatást alighanem Rosztopcsin kormányzó rendelte el, aki teátrálisan saját dácsáját is felégette a francia bevonulás előtt. Az üzenet egyértelmű volt, bár Napóleon sokáig nem akarta meghallani: ez a küzdelem életre-halálra szól, és az oroszok nem kérnek békét.

Moszkvában a napóleoni seregek a legrosszabb oldalukat mutatták. Lényegében szabad rablás zajlott, a fegyelem teljesen fellazult, és a Grand Armée züllése előrevetítette a pusztulását. Hamarosan világossá vált Napóleon számára, hogy az oroszok tovább harcolnak, seregének sírja pedig Moszkva lesz, ha nem rendeli el a kiürítést. Nagyon későn, október 20-án döntött csak a visszavonulásról, az erőre kapott Kutuzov azonban elállta a kalugai utat, így a Grand Armée kénytelen volt azt az utat használni, amelyen érkezett, vagyis a teljesen elpusztított vidéken át vezető szmolenszkit. Ez a körülmény és a november elején lecsapó, orosz mértékkel is nagyon hideg időjárás végzetes volt a seregre. Napóleon egyre inkább rablóbandára hasonlító katonáit egyszerre pusztította a hideg, az éhség és a menetoszlopokat körülrajzó kozákok. 

Hol a császár?

Több jel arra mutat, hogy Kutuzov egyáltalán nem erőltette a napóleoni seregek teljes megsemmisítését. Wittgenstein csapatai északról, Csicsagov délről és Kutuzov főereje keletről igyekezett a Berezina folyó vonalára, hogy felmorzsolja az alig 60-70 ezer főre olvadt Grand Armée-t. Csicsagov admirális elrendelte, hogy a biztonság kedvéért minden alacsony és kövérkés testalkatú francia hadifoglyot vizsgáljanak meg, nem maga a császár próbál-e álruhában elmenekülni. Napóleon azonban jól taktikázott, és a vakszerencse, illetve az orosz hadseregek közötti gyatra együttműködés miatt sikerült hidat veretnie a Berezinán, és egérutat nyernie Vilnó felé.

A sors fintora, hogy amikor a császárnak jól jött volna a befagyott folyó, az idő megenyhült, és a Berezina zajlani kezdett. Az átkelés után november végén és december elején viszont harmincfokos hideg csapott le a visszavonulókra, amely végzetesnek bizonyult a Grand Armée harcképes erejére. Vilnó sem jelentett menedéket, de Napóleon még hamarabb magára hagyta hadseregét, és szánon Varsón keresztül Párizsba távozott, hogy megingott hatalmát helyreállítsa. Murat nápolyi király 1812. december 11–12-én nagyjából 30-40 ezer elcsigázott, fagyási sebektől és tetvektől gyötört lézengővel hagyta el az orosz birodalom területét.

Talán minden Oroszországra támadó európai hadúr közül Napóleon járt legközelebb a győzelemhez. Borogyinónál – Kutuzov minden szépítése ellenére – a császár megszorongatta az orosz fősereget, bár meg nem semmisítette. Elhúzódó moszkvai tartózkodásával viszont valóban megpecsételte a sereg és hosszú távon saját uralma sorsát. A Grande Armée lényegében elpusztult Oroszországban, de 1813 tavaszán Napóleon szervező géniusza újra egy hatalmas hadsereget állított fel az oroszok és poroszok ellen.

Talán furcsán hangzik, de amit nem lehetett pótolni egyik évről a másikra, az a lovasság és a lóállomány volt, mely a korabeli hadseregeket mozgásban tartotta. Képzett lovasság hiányában a császár nem tudta kihasználni korai szászországi győzelmeit, és Lipcsénél az új serege is megsemmisült. 1814. március 30-án pedig Sándor cár lovagolhatott be Párizsba az osztrák császár és a porosz király társaságában jól ellátott, díszegyenruhás csapatai élén, akik a megszállás hónapjai alatt nagyrészt kifogástalan viselkedést tanúsítottak. Így adott leckét európaiságból a francia fővárosnak egy orosz cár.