A béke szószólójává és az ártatlanok segítőjévé vált a vietnámi háború idején lefotózott „napalmlány”

1972. június 8-án született meg a világ egyik leghíresebb sajtófotója. A „napalmlány” az értelmetlen erőszak és az ártatlan áldozatok szenvedésének közismert jelképévé vált. Vajon mi vezetett el odáig, hogy egy kilencéves kislánynak súlyosan megégve és meztelenül kellett menekülnie a biztos halál elől? Mi történt azóta a kép főszereplőjével?

Háborúra virradó nap

1972. június 8-án egy átlagosnak tűnő nap kezdődött el a dél-vietnámi Trảng Bàng településen, amely körülbelül 40 kilométerre fekszik Saigontól (ma Ho Si Minh-város). Az ekkor már régóta zajló vietnámi háborúban a résztvevő felek – a korábbi évekhez hasonlóan – ebben az esztendőben is döntésre akarták vinni a dolgot. Március 30-án elindult az észak-vietnámi hadsereg úgynevezett húsvéti offenzívája, amely három hullámban tett kísérletet Dél-Vietnám elfoglalására.

A kiújuló háború egyik színtere a Saigontól északra fekvő terület volt, amelynek jelentős részét az északiak elfoglalták. Az Egyesült Államok eközben már fokozatosan csökkentette vietnámi jelenlétét, ám jelentős mennyiségű hadianyagot, többek között légi eszközöket biztosított a délieknek.

Dél-Vietnám helyzetének súlyosságára jellemző, hogy 1972 májusában az elnök elrendelte az egyetemek és főiskolák bezárását, hogy a diákok közül is lehessen sorozni, a fegyelem fenntartása érdekében pedig bevezette a statáriumot.

A húsvéti offenzíva részeként Trảng Bàng is az északiak kezére került, de az említett júniusi napig a város jelentős részéből sikerült kiszorítani őket. A dél-vietnámi hadsereg arra készült, hogy végleg visszafoglalja a települést.

A kilenc éves Phan Thị Kim Phúcot és családját egy dél-vietnámi katona arra biztatta, hogy keressenek menedéket egy közeli templomban, amely vélhetően menedéket fog tudni nyújtani nekik és a többi civilnek a katonai műveletek idején. Nagyjából harminc ember gyűlt össze az épületben, néhány dél-vietnámi katona is csatlakozott hozzájuk. Ám a támadás végül nem a várt helyről következett be.

Vietnámi fotós a háborúról

Huynh Cong Ut az első indokínai háború idején született, amikor még a francia gyarmattartók ellen harcoltak a helyiek. Nyolc bátyja és egy nővére volt. Már az egyik fivére, Huynh Than My is fotóriporterként dolgozott az Associated Pressnél, így Ut korán megismerkedett a fényképezőgéppel. 1965 októberében azonban Myt lelőtték, amikor a Vietkongok lerohanták azt a dél-vietnámi katonai állást, ahol az egészségügyi ellátására várt.

Az ekkor Saigonban élő Ut a bátyja temetése után elhatározta: ő is fotóriporter lesz. Az édesanyja felkereste az AP irodáját, hogy állást szerezzen a fiának. Eleinte nem akarták alkalmazni Utot, mivel addigra a család már két tagját is elveszítette a háborúban.

Ut azonban hamar bebizonyította, hogy igen tehetséges fotós. Később ráragadt a Nick becenév, amely a vietnámi „Nic-Nic” névből eredt. Ezzel szokták illetni a családok legfiatalabb gyermekeit. Ut kollégája, Henri Huet azonban olyan gyakran nevezte őt „Nick”-nek, hogy a munkatársai idővel már csak így emlegették.

Harctéri munkával akkor bízták meg, amikor a front Saigonhoz közelített. Egyik nap Henri Huet úgy döntött, hamarabb megy szabadságra, így Ut helyett ő szállt fel egy Laoszból Saigonba tartó helikopterre. A járművet az észak-vietnámi hadsereg lelőtte, a rajta lévő fotóriporterek és katonák mind meghaltak. Ut az életét köszönhette ennek a cserének.

1972. június 8-án már veterán fotósnak számított, amikor értesült a Trảng Bàngnál folyó harcokról. Kora reggel érkeztek meg a helyszínre, ahol a főúton nagyjából ezer főnyi menekülttel találkoztak, a hadsereg lezárta az utat. A menekülőkről készített fotók elegendő anyagot szolgáltattak volna a fényképésznek, ám Ut úgy döntött, marad még egy kis ideig, így lett szemtanúja, majd megörökítője egy napalmtámadásnak.

Lángtenger az égből

Az észak-vietnámi erők támadásakor Phan Thị Kim Phúc és családja nem menekült el Trảng Bàngból, mivel biztonságban akarták tudni állataikat, valamint a családi tésztaüzletet. Amikor a harcok elkezdődtek a településen, ők is a templomba mentek elrejtőzni. A dél-vietnámi erők légitámadásokkal igyekeztek megtisztítani a területet az északiaktól, ezért előbb bombákat szórtak le, majd nem sokkal később napalmot dobtak a templom közelébe.

Feltehetőleg tévesen nézték a templomban meghúzódókat ellenséges erőknek, de pontosan nem tudni, ki és mikor adta ki az utasítást a támadásra. Az épületben menedéket kereső dél-vietnámi katonák az első bombatámadásnál rádöbbentek, hogy valami nincs rendjén, és a civileket menekülésre szólították fel. Szerencsétlenségükre a második hullámban érkező gép a napalmot pont a sietve távozó civilek közé dobta le. A támadásban Kim Phúc két unokatestvére és két másik lakos meghalt.

A napalm veszélyes és alattomos fegyver, mivel zselészerűen ragad az áldozatra. Akinek a testét legalább tíz százalékban beborította, csak igen ritkán élik túl a támadást. Kim Phúc ruhája lángra gyulladt, ő pedig félig öntudatlanul szabadult meg az égő daraboktól. Bal karja és a háta súlyosan megégett. Ilyen állapotban futott Nick Ut és a dél-vietnámi katonák csoportja felé, ezt a pillanatot örökítette meg az AP fotósa az ikonikussá vált képen. Később azt is lefotózta, amint a kislányt igyekeznek ellátni. Továbbá egy nőt is lefényképezett, aki az egyéves, súlyosan sérült unokájával rohant segítségért a katonákhoz.

Nick vízzel igyekezett locsolni Kimet, hogy fájdalmát enyhítse, de a lány egyre csak azt kiáltozta: „Túl forró! Túl forró!” Végül Ut a többi sérült gyerekkel együtt Kimet is elvitte az AP furgonjával egy megfelelően felszerelt kórházba, a közeli intézmény ugyanis alkalmatlan volt az ilyen súlyos égési sérülések ellátására. A lány végül szerencsésen túlélte a borzalmakat.

A fényképész számára csak akkor lett egyértelmű, hogy az aznapi fotósorozata karrierje egyik legértékesebb munkája, amikor a hetes számú képet hívta elő a negatívokról. Ut főnöke, Horst Faas először aggódott, hogy a fotón látható meztelenség miatt nem fogják publikálni. Valóban vissza is utasították, de Faas végül a New York-i igazgatónak közvetlenül küldte el a fényképet, és így sikerült közzétenni.

A kép hatása leírhatatlan volt, Ut 1973-ban Pulitzer-díjat nyert, ugyanabban az évben pedig megkapta a World Press Photo of the Year díjat is. A vietnámi háborúban való amerikai részvételt tovább csökkentették, 1973. január 27-én pedig Richard Nixon elnök bejelentette, hogy Amerika kiszáll a háborúból. Hogy a fotó által okozott politikai károkat csökkentse, az elnök egy beszélgetésen meglebegtette, hogy a kép valójában manipulált, de sem ő, sem pedig a kampánycsapata nem állt elő semmilyen bizonyítékkal a hamisítást illetően.

Az amerikai kivonulással azonban a konfliktus nem ért véget, 1974–1975 során az északi csapatok több sikeres katonai műveletet követően elfoglalták Dél-Vietnámot.

Utóhatás

Kim Phúc életét alapvetően változtatta meg a róla készült fotó. A lányon tizennégy hónap alatt tizenhét műtétet hajtottak végre a saigoni Barsky kórházban. Bár azt jósolták, nem fogja túlélni a sérüléseit, ő mégis életben maradt, ám csak egy 1982-ben, a németországi Ludwigshafenben végrehajtott kezelés után tudott újra rendesen mozogni.

A kommunista Vietnám vezetői felismerték a benne rejlő propagandaértéket, és számos alkalommal használták fel. Az észak-vietnámi propaganda szerint a támadást amerikai tanácsadók közreműködésével rendelték el, ám ez nem igazolható, ugyanis az azt végrehajtó dél-vietnámi 518. számú repülőszázadhoz nem tartozott egyetlen amerikai sem. (Bár akadtak erre a szerepre „önként jelentkező” amerikaiak, és Kimtől nyilvánosan bocsánatot is kértek, nincs bizonyíték arra, hogy részt vállaltak volna a támadásban.)

1986-ban Kim engedélyt kapott, hogy Kubába menjen gyógyszerészetet tanulni. Az egészségügyi pálya iránti érdeklődését a kórházban kislányként eltöltött hosszú idő alapozta meg. Időközben keresztény hitre tért.

Kubában találkozott a leendő férjével, Bu Huy Toannal, aki szintén a szigetországban tanult. Amikor 1992-ben Moszkvába tartottak nászútra, és a gép leszállt Új-Fundlandon, menedéket kértek Kanadában. 1996-ban sikeresen letette a kanadai állampolgársági vizsgát. Az Egyesült Államokban később alapítványt hozott létre, amelynek célja, hogy orvosi és pszichológiai segítséget nyújtson a háború gyermekáldozatainak. Kim családja egyébként még mindig Trảng Bàngban él, és a tésztaüzletük is működik.

Nick Ut a háború végéig Vietnámban maradt, amikor az Associated Press munkatársait kimenekítették Saigonból. Később Japánban, majd az AP Los Angeles-i irodájában dolgozott. A háborús időkben többször meglátogatta Kimet a kórházban, jó barátokká váltak, a lány többnyire „Uncle Nicky”-nek (Nicky bácsi) nevezte a fotóriportert.

A történet két főszereplője Saigon elestéig többször találkozott, ám a háború végével egy időre megszakadt a kapcsolat. 1989-ben, Havannában láthatták újra egymást. Miután pedig Kimék Kanadában telepedtek le, a történelem már nem akadályozta meg, hogy tovább ápolják különleges barátságukat.