A 19. századi angol kórházakba csak azt engedték be, akinek volt pénze saját temetésére
2018. március 21. 17:05
Korábban
A múlt hentesei
Maga a műtő ugyanolyan koszos volt, mint a benne dolgozó orvosok. Az amfiteátrumszerűen kialakított korabeli műtők gyakran a tetőgerendákig megteltek orvostanhallgatókkal és kíváncsi bámészkodókkal, akik maguk is gyakorta hurcolták be a napi élet mocskát. A sebész John Flint South megjegyezte, hogy a műtő lelátóján a helyért való küzdelem alig különbözött a korabeli színházakban folyó hasonló versengéstől. Az emberek úgy összetömörültek, mint a hordóban tárolt heringek, és kiabáltak, amikor valaki eltakarta előlük a látványt. Előfordult, hogy a műtőasztal mellett is már annyian voltak, hogy az orvos nem kezdhetett bele a műtétbe, míg ki nem zavarták az emberek egy részét. A legtöbb műtő hasonló felépítésű volt a korban. Egy színpadból álltak, amelyet részben körülzárt a félköríves nézőtér, amely a nyitott tető felé emelkedett, ahonnan a fény jött. A felhős napokon vastag gyertyákkal világították meg a termet. Középen állt a fa műtőasztal, amely magán hordozta a korábbi vérfürdők foltjait.
A beteget nem minden esetben fektették el vízszintesen. Az érzéstelenítők hajnala, az 1840-es évek előtt egyenes háttal ültették őket egy megemelt székbe, ami megakadályozta őket a feszítésben, amikor a sebész kése beléjük hatolt. Nem meglepő módon le is voltak fogatva a végtagjaik, legtöbbször bőrszíjakkal. Alattuk a padlóra fűrészport szórtak, hogy felitassák a vért. A legtöbb napon a kés alatt szenvedők kiáltásai disszonáns módon keveredtek a kintről beszűrődő mindennapi zajokkal, mint a gyermekek nevetése, a járókelők beszéde, vagy az elhaladó lovaskocsik zaja. A fájdalom pedig nem csupán elkerülhetetlen velejárója volt a műveletnek: a kor orvosai úgy gondolták, fontos stimuláns, amely szükséges a beteg életben tartásához. Ezért hiába ismerték, alig használták az ópiumot vagy az alkoholt, és ezeket is csak röviddel a műtét előtt, nem közben. Az eszméletvesztést súlyos veszélyhelyzetnek tartották, ezért a sebészeknek rendkívül gyorsan kellett dolgozniuk. Vegyük például a skót Robert Listont, a 19. század első felében praktizáló sebészt, akit „a West End leggyorsabb késeként” ismertek.
Csaknem 188 centiméteres magasságával több mint 20 centiméterrel magasabb volt a kor átlagos brit férfijánál, hírnevét pedig gyorsaságára és nyers erejére építette abban a korban, amikor ezek voltak a legfontosabbak a beteg túlélése szempontjából. Akik az ő műtéteit mentek el megnézni, le is maradhattak az egészről, ha egy pillanatra máshová néztek. Kollégái azt mondták Listonról, hogy amikor amputált, „késének villanását olyannyira azonnal követte a fűrészelés hangja, hogy az ember azt hihette, a kettő egyszerre történik.” Bal karja állítólag annyira erős volt, hogy érszorítóként tudta használni, míg jobb keze a kést forgatta. Ez a mutatvány elképesztő erőt és ügyességet igényelt, főleg, mivel a sebésznek legtöbbször ellenállt a beteg. Liston kevesebb mint harminc másodperc alatt képes volt eltávolítani egy lábat, és ha mindkét kezére szüksége volt, gyakran fogai közé szorította a véres kést.
Bár Liston nagyon is tisztában volt azzal, mi várt pácienseire a műtőasztalon, megnyugtatásuk érdekében gyakran bagatellizálta el a borzalmakat. Egy alkalommal a tizenkét éves Henry Pace lábát távolította el, akinek jobb térde a tuberkulózis következtében feldagadt. A fiú megkérdezte tőle, hogy fájni fog-e. „Nem lesz rosszabb, mint egy foghúzás” – mondta Liston. Amikor eljött a műtét ideje, Pace-t bekötött szemmel hozták be a műtőbe, ahol Liston asszisztensei lefogták. A fiú hat fűrészvonást számolt, mielőtt leesett a lába. Hatvan évvel később elmesélte a történetet a londoni University College orvostanhallgatóinak. A műtét emléke kétségtelenül friss volt elméjében, hiszen éppen itt vágták le a lábát.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
- Macbeth, a tragikus hős és VI. Jakab, a boszorkányos király 16:05
- A protestánsok sérelmei vezettek az első defenesztrációhoz Prágában 15:05
- Az aszódi Podmaniczky–Széchényi-kastély 10:35
- Megpecsételte Napóleon sorsát a végzetes oroszországi hadjárat 09:50
- Saját országának nevét is megváltoztatta Mobutu, Zaire elnöke 09:05
- Utolsó pillanatáig nevettetett Harry Einstein, a nagy komédiás tegnap
- A politikai rendőrség még a szabadságharc után is veszélyesnek tartotta Mindszenty Józsefet tegnap
- Előbb filmsztár lett, majd a színpadot is meghódította Törőcsik Mari tegnap
