A kerekasztal, ahol a lengyel állam újjászületett

Huszonöt éve, 1989. február 6-án kezdődtek meg Varsóban a nemzeti kerekasztal-tárgyalások, amelyek megalapozták a rendszerváltozást, ezzel együtt a valódi többpártrendszerre való áttérést Lengyelországban.

Három későbbi államfő az asztalnál

Lengyelországban az egyre súlyosbodó gazdasági-társadalmi válság 1988 augusztusában a sziléziai bányákból kiinduló, az egész országon végigsöprő sztrájkhullámhoz vezetett. A sztrájkolók fő politikai követelése az 1982-ben törvényen kívül helyezett Szolidaritás szakszervezet újbóli legalizálása volt. A hatalom először keményen reagált, Czeslaw Kiszczak belügyminiszter augusztus 22-én rendkívüli intézkedéseket is kilátásba helyezett, hogy elejét vegyék "a gazdasági és politikai anarchia, az 1981-es válság megismétlődésének". Ugyanő pár nappal később viszont már azt közölte, minden előzetes feltétel nélkül, a lehető legrövidebb időn belül készek kerekasztal-tárgyalásokat kezdeni a különböző társadalmi körök képviselőivel.

Az első előkészítő találkozóra augusztus 31-én került sor Kiszczak és Lech Walesa, a Szolidaritás elnöke között, a megbeszélésekbe később bekapcsolódtak a katolikus egyház és a népfront (PRON) képviselői is. A kerekasztal létrejöttét sokáig az akadályozta, hogy a Szolidaritás már a tárgyalások megkezdése előtt biztosítékokat akart legalizálására, míg a hatalom erről csak a kerekasztal mellett lett volna hajlandó tárgyalni.

A következő hónapokban az állampárton belül megérlelődött a felismerés, hogy álláspontjuk nem tartható. Az egy hónappal korábban hivatalba lépett miniszterelnök, Mieczyslaw Rakowski 1988. október 17-én a Time magazinnak nyilatkozva kijelentette: Lengyelországban befejeződött a kommunista párt hatalmi monopóliumának kora, és az 1989-ben tartandó választások lehetővé teszik majd, hogy a parlamentben helyet kapjanak független és ellenzéki képviselők is.

A Szolidaritás legalizálásának ügyében az áttörést a LEMP KB 1988. decemberi ülése hozta meg. A tanácskozás állást foglalt a politikai és szakszervezeti pluralizmus, a Szolidaritás szakaszos legalizálása mellett, amennyiben az támogatja a kormány gazdasági reformintézkedéseit, lojális az államhatalomhoz, és tartózkodik a sztrájkok szervezésétől. Ezt követően az 1989. január 27-i újabb Kiszczak-Walesa találkozón megszületett a megállapodás a kerekasztal február 6-i megkezdéséről.

A minisztertanács varsói palotájában (a mai elnöki palotában) ülésező, össztársadalminak szánt érdekegyeztetés résztvevői "Lengyelország megmentését" tűzték ki célul, a valódi tét a hatalom újraelosztása volt. A meghívottak között ott voltak a lengyel társadalmi és politikai élet különböző szereplői: a Lengyel Egyesült Munkáspárt és szövetségesei, az Egyesült Néppárt és a Demokrata Párt, a Szolidaritás, a hivatalos szakszervezeti mozgalom (OPZZ), s megfigyelőként a katolikus egyház képviselői. Az OPZZ küldöttségét Alfred Miodowicz elnök vezette, a hatalmat Kiszczak belügyminiszter, a LEMP KB Politikai Bizottságának tagja, a kerekasztal gondolatának kezdeményezője képviselte, a Szolidaritás küldöttségét Lech Walesa vezette. Összesen 54-en ültek a kerekasztalnál, közülük hárman - Lech Walesa, Aleksander Kwasniewski és Lech Kaczynski - később államfők lettek.

A hatalmi monolópium vége

A megbeszélések három munkacsoportban zajlottak. Elsőként a gazdaság- és társadalompolitikai témákkal, majd a szakszervezeti pluralizmussal, végül a politikai reformokkal foglalkozó munkacsoport látott munkához. A legvitatottabb témák között olyan kérdések szerepeltek, mint a béremelés, a szabad választás, az ellenzéki pártok megjelenésének lehetővé tétele a médiában, a preventív cenzúra eltörlése, a megválasztandó államfő személye, továbbá a szejm és a szenátus hatásköre. A tárgyalások gyakran rekedtek meg a kölcsönös bizalmatlanság miatt, valamint azért, mert a kormány nyilvánvaló szándéka a hatalom megtartása volt.

Az elnyúló tárgyalások 1989. április 5-én egy 200 oldalas dokumentumcsomag aláírásával zárultak. A résztvevők megegyeztek abban, hogy az 1982-es szakszervezeti törvényt módosítják, ismét törvényesítik a Walesa vezette Szolidaritást, és szavazásra bocsátják azt a törvénytervezetet, amely törvényesíti az Egyéni Gazdák Szolidaritás Szakszervezetét (Paraszt Szolidaritást). A megegyezés értelmében ismét állást kaptak azok a Szolidaritás-aktivisták, akik az 1981-es hadiállapot bevezetése után vesztették el munkahelyüket (az intézkedés mintegy 50 ezer embert érintett).

A megállapodás további pontjai kimondták a köztársasági elnöki tisztség és a kétkamarás parlament létrehozását. A törvényhozás alsóháza, a szejm 460 képviselői helyének 65 százalékán a LEMP, a Demokrata Párt és az Egyesült Néppárt, valamint a kormányt támogató katolikus erők osztoztak. A fennmaradó 35 százalék az ellenzéket illette - ezzel a LEMP lemondott kétharmados parlamenti többségéről. Újból életre kelt a második világháború után megszüntetett szenátus (felsőház), amelynek 100 tagját "teljesen demokratikusan" választják meg.

A lengyel nemzeti kerekasztal-tárgyalások előkészítették az átmenetet egy szabad és demokratikus Lengyelország létrehozásához. Az első jelentős mérföldkövet az 1989. június 4-i részlegesen szabad választások jelentették, amelyen a Szolidaritás elsöprő győzelmet aratott: a szenátus mandátumainak 99 százalékát, s a Szejm valamennyi, az ellenzéknek fenntartott mandátumát elnyerte. A köztársasági elnöki tisztséget ugyan - a kerekasztal-megállapodásnak megfelelően - az 1981-es szükségállapotot elrendelő Wojciech Jaruzelski tábornok, a LEMP KB első titkára kapta meg, de 1989. augusztusában (miután az Egyesült Néppárt és a Demokrata Párt a LEMP oldaláról átállt a Szolidaritás mellé) Tadeusz Mazowiecki vezetésével a Szolidaritás alakíthatott koalíciós kormányt (bevonva a LEMP 4 képviselőjét), új fejezetet nyitva Lengyelország történetében.