Kitelepített "kémek"

1951 tavaszán a kommunista rezsim nagyszabású akcióba kezdett Budapest területén, amelynek következtében több ezer család veszítette el otthonát, és vált földönfutóvá. A kitelepítésekről rendelkező véghatározatok kézbesítése után sokszor csak néhány óra állt az érintettek rendelkezésére ahhoz, hogy összepakolják néhány kilónyi személyes holmijukat, és elhagyják otthonukat. De nem pusztán lakásukat kellett átadniuk a hatóságnak, hanem a fővárosból való kitiltásuk következtében el kellett hagyniuk azt a helyet, ahol eddig biztosították megélhetésüket, és életük újonnan kijelölt helyszínén általában erre vajmi kevés esélyük volt.

A bevált ellenségkép

A kilakoltatások elsősorban az 1945 előtti korszak gazdasági/politikai elitjét érintették, aminek következtében igazán értékes ingatlanokat sikerült a hatalomnak megkaparintania és saját emberei között szétosztania. A budapesti kitelepítések – részben éppen azért, mert jó néhány nemzetközileg is ismert és számon tartott családot is érintett – felkeltették a nyugati világ figyelmét. Sokan igyekeztek összegyűjteni az áldozatok nevét és címét, hogy a kint élő hozzátartozók is értesüljenek a borzalmakról, és hogy segíthessenek rajtuk. A tanulmányomban néhány olyan kitelepített személy sorsával ismertetjük meg az olvasót, akik külföldi kapcsolatokkal rendelkezve maguk is hozzájárultak ahhoz, hogy nemzetközi visszhangot kapjanak a meghurcoltatások.

Számos forrás igazolja, hogy a Budapesten dolgozó diplomaták igyekeztek tájékozódni az ügyről, és nem pusztán jelentéseikben foglalkoztak a tömeges kiköltöztetésekkel, hanem csomagok küldésével is próbáltak segíteni a kitaszítottakon. A brit követséggel kapcsolatban álló magyar állampolgárok közül is többeket eltávolítottak a fővárosból. A Sipos Irén angol követségi alkalmazott ellen megfogalmazott őrizetbe vételi javaslat szerint letartóztatásának egyik fő indoka az volt, hogy a levélellenőrzés során lefoglalt küldemények egyértelműen bizonyították: kapcsolatot tartott fent a korábban említett kitelepítettekkel. A kémkedés vádja miatt elítélt asszony kihallgatási anyagában újra és újra előkerült a kitelepítésekkel kapcsolatos információk átadásának kérdése. A kitelepítettek „levélben közölték velem életkörülményeiket, munkakörülményeiket és saját egyéni gondjaikat” – olvashatjuk vallomásában, és ezekről beszámolt feletteseinek is.

Az angol diplomaták megbízták azzal, hogy küldjön csomagokat a rászorulóknak, és további információt is vártak tőle a kitelepítettek helyzetéről. Vajon miért tulajdonított az Államvédelmi Hatóság ekkora jelentőséget annak, hogy a nyugati hatalmak értesüléseket szereznek a deportáltak helyzetéről? Tudjuk, hogy külföldről is igyekeztek segélycsomagokat eljuttatni a Kelet-Magyarországra kényszerített családoknak, hogy máig ismeretlen csatornákon keresztül juttattak ki névsorokat az érintettek címeivel, és ezeknek köszönhetően sok csomag célhoz is ért. Ez a nemzetközi összefogás rivaldafénybe állította az emberi jogok eme újabb sárba tiprását, pedig a kommunista hatalom igyekezett az ilyen jellegű cselekményeit ideológiai érvekkel alátámasztani, és saját szája íze szerint tálalni a közvéleménynek.

A kitelepítések esetében azonban nehéz volt a jól bevált ellenségképpel magyarázni a történéseket, hiszen közel tizenötezer embert érintett az akció, köztük gyerekeket és időseket, vagyis ebben az esetben az elhallgatás lett volna számukra célravezető. A hírek mégis szivárogtak, a nyugati sajtó és közvélemény jól értesült volt. Egy emigráns katonatiszt, Radnóczy Antal, visszaemlékezéseiben így ír erről: „Az erre [a kitelepítésekre] vonatkozó adatokat a volt 2. vkf. osztály defenzív alosztályának rejtjelfejtő részlege szolgáltatta. […] Huszonnégy órás szolgálatban hallgatták le a belügyminisztériumi és katonai rádióadásokat. Így szerzett tudomást az ENSZ és a világsajtó a deportálásokról. Tiltakozások özöne indult meg, és a kommunisták nem csak a kitelepítéseket kényszerültek leállítani, hanem megengedték, hogy a deportáltak visszatérjenek lakhelyükre. Ide tartozik, hogy a mezőgazdasági munkára kényszerített, többnyire idős emberekkel és családtagjaikkal a parasztság nagyon emberségesen bánt. A rezsim nem érte el politikai célját, a felszámolt polgári társadalom egykori vezető rétegének meggyűlöltetését.”

A magam részéről semmiképpen nem tulajdonítanék a tiltakozásoknak ekkora jelentőséget, hiszen a kitelepítési határozatok megszüntetéséhez Sztálin halálára is szükség volt, ráadásul egyáltalán nem beszélhetünk arról, hogy a deportáltak visszatérhettek volna lakhelyeikre. Lakásaik már foglaltak voltak, sokukra pedig még a kényszerkitelepítés megszüntetése után is vonatkozott a Budapest területéről való kitiltás. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a kommunista rezsim nem örült a túlzott figyelemnek. Ezért történhetett meg az is, hogy egy 1953-ban lefolytatott kémkedési persorozat anyagai között szembetűnő gyakorisággal foglalkoznak a kihallgatást végző államvédelmi tisztek a kitelepítettek szerepével. Nagy gondot fordítottak a nyomozás során arra, hogy megtudják, milyen adatokat szereztek meg a nyugati hírszerző szolgáltok ügynökei a deportálásokról, és kik voltak azok a kitelepítettek, akik segítették őket a tájékozódásban. Jelen tanulmányban a Tószeghy Tamás és társai ellen megindított eljárás erre vonatkozó összefüggéseit ismertetjük, bemutatva az érintett kitelepítettek egyéni sorsát.

Beindul a magyar kémelhárítás

Mielőtt a szorosan vett témára térnénk, röviden vázoljuk az ügy hátterét. 1952. december 24-én az ÁVH elhurcolta lakásáról a Tószeghy-Freund család leszármazottját, Hatvany Lili fiát, Tószeghy Tamást. Története szorosan kapcsolódott a francia katonai attasé helyettese, Jean Christian Paillet elleni nyomozáshoz, amelynek során már december elején elítélték Csáky Mihálynét és kilenc társát kémkedésért. Paillet 1949. december 25-én érkezett Magyarországra, és a budapesti Military Permit Office (Katonai Engedélyek Hivatala, KEH), vagy ahogy a magyar államvédelmi szerv nevezte: a Trizónia Hivatal vezetője lett. A hivatal feladata volt a megszállás alatt álló Németország nyugati övezetébe megadni a beutazási engedélyt. Egész Európában jelen volt, irányítását a Németország amerikai övezetében működő Central Transport Board látta el. Fő profilja a magyar államvédelem feltételezése szerint a hírszerzés volt. Ebből adódóan a Trizónia Hivatal tisztségviselőit is állandó megfigyelés alatt tartotta a magyar kémelhárítás. Paillet-re állított ügynökök jelentéseiből tudhatjuk, hogy az 1951 tavaszán megindult kitelepítések fokozott figyelmet kaptak a franciák részéről is.

Az U 12. fedőnévvel ellátott ügynök jelentéseiben beszámolt arról, hogy Paillet szerint a magyar kormány ezzel és ehhez hasonló intézkedésekkel akarja felszámolni a régi középosztályt. Ezek az akciók kevésbé látványosak, mint a kivégzések, de az eredményük ugyanaz, hiszen a kitelepített emberek többsége idős, akik nem fogják túlélni az első telet sem. A következő bekezdést olvasva egyáltalán nem tűnik túlzásnak a kiemelt figyelem: „Paillet ugyanakkor kijelentette, hogy ő úgy hallotta, hogy folytatódnak a kitelepítések. Paillet-nél állandóan visszatérő kérdés, hogy miért történnek a kitelepítések. A kitelepítések okán rágódik állandóan.” Nem tartotta elégséges magyarázatnak a lakáshiányt vagy az élelmiszer-ellátás nehézségeit, sokkal átfogóbb és nagyobb szabású célt sejtett a rendelet mögött: „A kitelepítettek helyébe tíz éven belül egy új középosztály fog kialakulni, mint Moszkvában. Az új intelligenciából, pártemberekből új burzsoázia lesz.” Paillet jól látta a helyzetet, és okkal vonhatott párhuzamot a szovjet minta és a Magyarországon történő események között, hiszen közvetlenül a háború után a moszkvai francia nagykövetségen szolgált, mint az ottani katonai attasé szárnysegéde.

Tószeghy Tamás széles külföldi ismeretségi körrel rendelkezett, a budapesti diplomaták közül többel is szoros kapcsolatot tartott fent. Tanulmányait európai nagyvárosokban végezte, megfordult Angliában, majd hosszabb ideig Németországban élt. 1938-ban került Párizsba, francia katonaként szolgált a háború alatt. 1946-ban érkezett vissza angol származású feleségével Magyarországra, ahol az egyik családi cégnél, a Badacsonyi Bazaltbányáknál kezdett dolgozni. 1948 elején a bányát államosították, Tószeghyék Budapestre kerültek, és megélhetésüket egyéb forrásból voltak kénytelenek fedezni. Tószeghy Tamás jól beszélt angolul, franciául és németül, így kézenfekvő lehetőségként adódott a nyelvoktatás. Több külföldi diplomatával teremtett kapcsolatot, akikkel a nyelvórákon kívül is társasági viszonyba került. Ráadásul Tószeghy feleségét is gyermekkori ismeretség fűzte több külföldi hivatalnok feleségéhez, így többszörösen is adott volt a lehetőség a kémkedés vádjának felépítéséhez.

Paillet-vel, a Trizónia Hivatal vezetőjével is nyelvoktatás kapcsán ismerkedett meg. Német nyelvre tanította a francia katonai attasé helyettesét 1951 decemberétől, majd egyre szorosabb személyes kapcsolat alakult ki közöttük, így Tószeghy 1952. augusztus 25-től tisztségviselő lett a Trizónia Hivatalban. Vallomásaiban azt állítja, hogy már 1952 tavaszától kérdezgette Paillet a magyar viszonyokról, de csak nyár elején kérte fel kémkedésre. Az aláíratott vizsgálati anyagok szerint Tószeghy vállalkozott erre, és megígérte, hogy az ország különböző vidékein tartózkodó ismerőseitől igyekszik konkrét adatokat szerezni katonai mozgásokról, a civil lakosság életkörülményeiről. Ennek a tanulmánynak nem célja, hogy megállapítsa valóban szó volt-e kémkedésről, vagy csupán koncepción alapult-e az egész vád – ez mindenképpen további kutatásokat igényel. Tószeghy vidéki ismerősei között azonban szép számmal akadtak olyanok, akik kényszerlakhelyükön kitelepítettként tengették mindennapjaikat, és nem egészen úgy kerültek vissza a fővárosba, ahogy szerettek volna.

Borvendég Zsuzsanna cikkének folytatása a Betekintő 2013/1. számában található