Tengeralattjáróval mentették volna ki Napóleont

Titkos tervet eszelt ki egy brit csempészből lett feltaláló, hogy kiszabadítsa a Szent Ilona szigetére száműzött, korábban fél Európát az uralma alá hajtó francia császárt, Bonaparte Napóleont. A kockázatos, a veszélyekkel egyáltalán nem törődő akció papirosa végül a tervezőasztal fiókjában maradt, kérdés azonban, hogy a méltóságát még a börtönnel felérő szigeten is megőrző korzikai képes lett volna-e fülét-farkát behúzva, csellel elhagyni a Longwoodot.

Csempészből feltaláló

Már 12 évesen a csempészek keserű kenyerét ette, kétszer pedig a börtönből is sikerült kiszabadulnia. Az 1772-ben, ír szülők gyermekeként született Tom Johnson kivételes képességeit a napóleoni háborúkban megtisztelő felkéréssel jutalmazták: két titkos brit tengeri expedíciót is ő irányíthatott. A notórius bajkeverő Johnson hírnevét azonban leginkább egy olyan, végül kútba esett vállalkozásnak köszönheti, amely majdnem feledésbe merült az évszázadok során. 1820-ban – állítja – 40 ezer fontot (ez mai árfolyamon számolva 3 millió dollárnak felel meg) ajánlottak fel neki, ha sikerül kiszabadítania a Szent Ilona szigetére száműzött bukott császárt, Bonaparte Napóleont. A misszió egészen elképesztő volt: egy szikláról kellett leereszkedni a vitorlásmester székével, a parton pedig egy primitív szerkezetű tengeralattjáró várakozott volna, amelynek megtervezése és megalkotása Johnsonra várt.

A magát örökös konzullá választott, 1804-től császárként uralkodó Napóleon Európa nagy részét leigázta. Oroszországgal azonban nem bírt, hadserege csaknem elpusztult, majd 1813-ban, a lipcsei népek csatájában sorsdöntő vereséget szenvedett. Ekkor lemondott a trónról, és Elba szigetére száműzték. Innen 1815-ben visszatért, s a száznapos uralma alatt ismét megszerezte a hatalmat. 1815. június 18-án azonban a szövetségesek a waterloo-i csatában döntő vereséget mértek rá, s ezután immár végleges száműzetés következett Szent Ilona szigetére. Az Atlanti-óceán déli részén fekvő szigettől a szárazföld több mint 2000 kilométerre volt, a szökés gondolata tehát értelmetlennek tűnt – de nem Johnsonnak.

Longwood 1857-ben

Napóleon hat évet élt Szent Ilona szigetén, mielőtt a gyomorrák végzett volna vele (vagy ahogy néhányan állítják: megmérgezték) A császár nagyratörő politikai ambícióit azonban a fogsága sem tudta elnyomni, hű követői pedig igazán soha nem adták fel a reményt, hogy kiszabadítsák a kis káplárt, amihez a szükséges pénz mindig rendelkezésre állt; bátyja, Joseph Bonaparte (József néven spanyol király) például 20 millió frankkal menekült az Egyesült Államokba, ahol Napóleon hihetetlen népszerűségnek örvendett. A korzikait szállító brit hajónak például több száz kilométert kellett kerülnie, hogy még véletlenül se találkozzon a Buenos Aires-i forradalmi kormány zászlaja alatt fosztogató, a császár kiszabadítására felesküdő amerikai kalózzal, True Blooded Yankee-vel.

Napóleon a HMS Bellerophon hadihajó fedélzetén 1815. július 15-én indult el Szent Ilona-szigetére, ahova 1815. október 15-én érkezett meg kis számú kíséretével. A császár egyfajta természetes börtönnek láthatta a szigetet, amiben semmilyen túlzás nincs: a teljesen elszigetelt területet félelmetes sziklák erdeje borította, s csupán néhány olyan hely volt, ahol biztonságosan ki lehetett kötni, ráadásul ezeket egy 2800 fős, 500 ágyúval felszerelt helyőrség vigyázta.

Napóleon Szent Ilona szigetén

Napóleon a száműzetésben rendszeres napirend szerint élt, idejét beszélgetésekkel, sétákkal, valamint emlékiratai tollba mondásával töltötte, s még kísérete is volt. Minden más azonban szigorúan tilos volt számára, a spártai rendért a sziget makacs, túlbuzgó kormányzója, Sir Hudson Lowe felelt, akinek politikai pályafutása, előmenetele a sziget leghíresebb lakójától és a biztonság fenntartásától függött. A császár házát, a Longwood House-t szigorú ellenőrzés alatt tartották, a látogatókat alaposan kikérdezték, sötétedéskor viszont senkit nem engedtek be. A szigorú szabályok betartása felett egy egész, 11 egységből álló hajóraj őrködött.

Miután a lakatlan Ascension-szigeten és Tristan da Cunhán is felállítottak egy-egy helyőrséget, Lord Liverpool miniszterelnök elégedetten nyugtázhatta, hogy „mindenfajta cselszövés kizárt”, már ami a Napóleon kiszabadítását célzó kísérleteket illeti. Az Ascensionra küldött tengerészek a saját szemükkel győződhettek meg arról, hogy nem voltak hiábavalók az extrém biztonsági előírások. „Éljen soká Napóleon császár!” – olvashatták megrendülve a Afrikától 1600, Brazília partjaitól 2250 kilométerre található szigeten a katonák, hogy a kis korzikai hívői a világ végére is elmentek szeretett császáruk megmentése érdekében.

Legenda?

Tervekben pedig nem volt hiány: volt, aki szupergyors hajóval, gőzhajóval, de olyan is, aki léggömbbel szabadította volna ki a száműzött uralkodót. Ebbe a sorba illeszkedik Johnson terve is, már ha valóban létezett; sokatmondó, hogy életéről szinte alig maradt fenn megbízható információ (például a neve is többféle alakban, Johnstonként vagy Johnstone-ként is szerepel), még korának legnagyobb költő-regényírója, Sir Walter Scott is úgy tudta – tévesen –, hogy Johnson Nelson admirális zászlóshajóját kormányozta a koppenhágai ütközet során.

A legtöbbet az 1825-ben kiadott, Scenes and Stories of a Clergyman in Debt című munkából tudhatunk Johnson életéről. A misszióban két, lehajtható árboccal és aknákkal felszerelt hajó vett volna részt: az Eagle és az Etna, rajta harminc tengerésszel és négy műszaki emberrel. A megvalósításra éjjel került volna sor, „Őfelségét” egy mechanikus szék segítségével az Etnára tették volna, onnan pedig a nagyobb méretű Eagle-re. Johnson nem számolt azzal, hogy a visszaúton ellenséges hajóval találkoznak, így nyugodtan kezdhették volna meg a merülést. A víz alatt pedig könnyedén megtorpedózhatták volna a rájuk törő hajókat, amelyeket Johnson számítása szerint 15 perc alatt lehetett hatástalanítani.

Fulton 1806-os tengeralattjáró modellje

Eddig Johnson története. Az elsőre mesébe illő, meglehetősen ködös terv részletei azonban más forrásokban is felbukkannak, így például Montholon márki beszámolójában, aki elmondja, hogy valóban szerveztek egy tengeralattjáróval történő akciót Napóleon kiszabadítására. A Naval Chronicle szintén megemlíti Johnson nevét egy tengeralattjáróval tervezett küldetéssel kapcsolatban, sőt a sikeres akció jutalmáról, az akkoriban igen bőkezűnek számító 40 ezer fontról is szó esik. A hiányzó képkockát, nevezetesen, hogy honnan volt meg a hajó építéséhez szükséges mérnöki tudása Johnsonnak, az 1823-as Gallery of Criminal Portraitures leírása tartalmazza: eszerint a napóleoni háborúk idején Johnson együtt dolgozott Robert Fulton amerikai feltalálóval, a gőzhajó megalkotójával.

A történet Fulton felbukkanása miatt lehet hiteles. A neves feltaláló 1797-ben éveken át dolgozott Franciaországban, majd Párizsban felvetette egy tengeralattjáró ötletét, de a franciák nem fogadták el a Nautilus néven ismertté vált javaslatát. Ekkor saját költségén épített egyet, amelyet ki is próbáltak a Szajnán. A csalódott Fulton ekkor meg sem állt Angliáig, ahol szintén előállt tervével; William Pitt kormányfő megérezte az új idők szeleit, s egy 100 ezer fontról szóló szerződést írt alá Fultonnal a terv sikerének esetére. Nehezebb azonban annak bebizonyítása, hogy Johnson és Fulton valóban találkoztak-e, amit ugyan néhányan elképzelhetőnek tartanak, de forrás eddig még nem támasztotta alá a szakmai kapcsolat meglétét.

A Historical Gallery szerint Johnson valóban épített tengeralattjárót – igaz, jóval korábban, még 1812-ben. A történetet a kontextus teszi érdekessé: a jelzett évben Anglia hadban állt az Egyesült Államokkal, amelynek kormánya felkérte Fultont, aki 1812-ben megtervezte az első hadigőzöst a New York-i kikötő védelmére az angol csapatok ellen. Ez magyarázza meg azt is, hogy Johnson miért lehetett több kormányhivatal szolgálatában, s tervezhetett tengeralattjárót. Nem kétséges, hogy a tervező ekkor egy végletekig egyszerű szerkezettel rukkolt elő: a tengeralattjárót a felszínen vitorla hajtotta, a hajtóerőt pedig evezőlapátok biztosították.

Mindent összevetve leszögezhető, hogy bármennyire is nehezen rekonstruálható a történet, Johnsonnak igenis megfordulhatott a fejében, hogy kiszabadítja Napóleont. A kis káplár azonban minden bizonnyal nem ilyen szabadságról álmodott: egy, a kiszabadítására szervezett, nagy csinnadrattával végrehajtott inváziót szívesen látott volna, de egy titkos, elkeseredett akciót annál kevésbé. Napóleon ugyanis tudatában volt méltóságának, így ha elhagyhatta volna Szent Ilona szigetét, akkor azt minden bizonnyal „kalapjában, karddal az oldalán” teszi.