Boszorkányok igenis vannak

2012. április 18. 17:34

Brit kutatók szerint a széles körben elterjedt boszorkányság Nagy-Britanniában a felvilágosodás által életre hívott szkepticizmus ellenére a 19. század folyamán végig fennmaradt. A jelenség képviselőit érdekes módon nem szellemi és erkölcsi megrontónak, hanem gazdasági bűnözőnek tekintette a brit társadalom.

Korábban

A 18. századi iparosítás és a felvilágosodás megjelenése komoly fordulatot hozott a brit társadalom életében. Az orvoslás és a tudományok fejlődése gyorsan eloszlatta a babonás hitet, amint a racionális tudás fokozatosan szivárgott a tömegek felé. A boszorkányperek sötét napjai lassan elmaradtak és az emberek megszabadultak a boszorkányoktól való félelmüktől. Azonban a történészek szerint a boszorkányság története nem ért véget az utolsó kivégzéssel, sem létezésük tagadásával.

Az 1736-os boszorkánytörvény az 1563-as és 1604-es angol, valamint az 1563-as skót szabályokat hatályon kívül helyezte, kimondva, hogy nem indulhat semmiféle bírósági eljárás Nagy-Britanniában boszorkányság vádjával. A jogalkotók magát a boszorkányság fogalmát akarták eltörölni, amely a megelőző évszázadokban több száz ember akasztófa általi halálát eredményezte. Azonban a cikkely nem szüntethette meg a társadalom sok évtizedes ellenszenvét. Több prominens és a tudományos körökben elismert ember, például dr. Samuel Johnson vagy William Blackstone vélte úgy, hogy a boszorkányság egy nagyon is létező dolog. Nemcsak a Biblia beszélt világosan a létezésükről, hanem az elmúlt századok tekintélyes szereplői is kifejezték hitüket a jelenséggel kapcsolatosan, ami rendkívül sok vitát generált.

Amíg a felső- és középosztályok tagjai a boszorkányok létezésének elméletén vitázott, a lakosság nagy részének mindez valóság maradt. Miközben a hatalmon lévők a boszorkányságban a dolgozó lakosság erkölcsi és szellemi megrontóját látták, addig az alsóbb néprétegek körében csupán egyfajta gazdasági bűnözést jelentett. A 19. század második feléig a britek jelentős része még a mezőgazdaságban dolgozott, s a lakosság tetemes része szervesen függött az adott év termésének mennyiségétől. Így egy családtag betegsége, egy sertés vagy egy szarvasmarha elhullása jelentős nehézségeket okozhatott, ami gyakran a boszorkányság gyanújához vezetett.

Amikor az emberek boszorkányságra gyanakodtak, gyakran nem néztek messzebb a szomszédos teleknél a tettes keresésekor. A szomszédok közötti kapcsolatok akkoriban meglehetősen intenzívek voltak, de korántsem harmonikusak. Hitelfelvétel, koldulás, birtokháborítási ügyek: ezek mind-mind általánosak voltak, csakúgy, mint a gyakori pletykák, így magánéletről aligha lehetett beszélni a kora újkori Nagy-Britanniában.

Az 1680-as évektől kezdve a boszorkány-vizsgálatok száma folyamatosan csökkent az angol és a walesi bíróságokon, az utolsó boszorkánykivégzés 1684-ben volt, míg Skóciában 1772-ben égettek utoljára boszorkányt. Arra nincs bizonyíték, hogy a feljelentések száma is csökkent volna ezekben az időkben, azonban a bírók egyre gyakrabban utasították el vagy kezelték informálisan ezeket az eseteket.

A lakosok nagy része, amely továbbra is úgy vélte, hogy komoly veszélyt jelent a boszorkányság, nagyot csalódott a hatóságokban. A források szerint az emberek nagyon lassan döbbentek rá, hogy nincs többé az az általános konszenzus, amely a boszorkányok elnyomását elősegítette. Például 1870 májusában Lushington bírót a következő üggyel kereste fel egy szegény asszony: a felperes egyetlen tyúkja, miután egy szokatlanul kis tojással lepte meg gazdasszonyát, hirtelen elhalálozott, amiért a Biddy Coghlan nevű szomszédja a felelős, aki történetesen egy boszorkány volt – legalábbis az asszony elmondása szerint. Nem meglepő, hogy a bíró kevés gondolkozás után azt mondta a „kárvallottnak”: menjen a dolgára.

Jogi eszközök hiányában az emberek továbbra is igénybe vették az ún. vízpróbát, más néven a boszorkány-úszást. Bár ez nem volt bíróságilag elismert hiteles bizonyítási forma, a bírók gyakran elfogadták. A feltételezett boszorkány kezeit a lábaihoz erősítve, derekára kötelet kötve dobták a folyóba vagy egy tóba. Ha a víz "elutasította" őt és fennmaradt a víz felszínén, isteni jelnek tekintve bűnösnek nyilvánították a szerencsétlent. Ha elsüllyedt, tehát Isten befogadta őt, az az ártatlanságát jelentette, s ejtették a vádakat, tehát szabadon távozhatott – ha nem fulladt a vízbe, ami viszont igen gyakori volt.