Bem tábornok oklevelei

2012. március 13. 13:41

Erdély felszabadításáért 1849. márciusában Józef Bem megkapta az akkor adományozható legmagasabb magyar katonai kitüntetést és az altábornagyi rangot. Az erről szóló oklevelek a március 15-i a MOL rendezvényén eredetiben is megtekinthetőek.

Korábban

Az Országos Honvédelmi Bizottmány 1849. március 21-én falragasz formájában adta közre az erdélyi katonai sikerek hírét. Ugyanezen a napon két díszes oklevelet állítottak ki Bem tábornok számára. Egyrészt Nagyszeben bevételét, valamint az osztrák és orosz csapatok Havasalföldre űzését méltányolva altábornaggyá léptették elő, másrészt elsőként megkapta az akkori adható legmagasabb fokozatú magyar hadi kitüntetést, a Magyar Katonai Érdemrend I. osztályát. Ma mindkét oklevél a Magyar Országos Levéltár 1526 utáni gyűjteményében található, az R 14-es törzsszám alatt.

Józef Zachariasz Bem 1794. március 14-én született a galíciai Tarnówban. 1807-ben a krakkói középiskola diákjaként jelentkezett a Varsói Hercegség Napóleon oldalán harcoló seregébe és részt az osztrákokkal vívott harcokban. Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata idején a baltikumi fronton harcolt. 1813-ban Gdańsk védelmében egy lovasüteg parancsnokaként vett részt. Szolgálatai elismeréseképpen megkapta a francia Becsületrend Tiszti Keresztjét.

Az 1830–31-es lengyel felkelés idején vált a neve széles körben ismertté. Osztrolenkánál, a csata válságos pillanatában 8 ágyújával merészen előretörve, a teljes vereségtől mentette meg a lengyel sereget. A nyolcszoros túlerőben lévő orosz tüzérséggel vívott ágyúharcot követően egyetlen tüzelőképes lövege sem maradt. Őt magát még a harctéren ezredessé léptették elő, majd pár hónappal később kinevezték tábornokká. A szabadságharc leverését követően Nyugat-Európába emigrált.

1848 októberében Bécs mozgó nemzetőrségének parancsnoka lett. Ebbéli minőségében a hónap végéig irányította a védelmet. A felkelés leverését követően álruhában mint kocsis szökött át az ostromgyűrűn. November 3-án jelentkezett Kossuth szállásán Pozsonyban. Mivel Bem nem támogatta az önálló lengyel légió felállítását, egy fiatal honfitársa Pesten merényletet követett el ellene, a két lépésről leadott lövés teljesen valószínűtlen módon azonban csak könnyebben sebesítette meg.

Az Országos Honvédelmi Bizottmány november végén, elismerve az 1831-es lengyel szabadságharcban viselt rangját, honvédtábornokká nevezte ki, majd rábízta az erdélyi sereg főparancsnokságát. A Székelyföld egy kis részét leszámítva 1848 decemberének elején szinte egész Erdély a császáriak kezén volt. Bem, csapatai újjászervezése után, támadásba lendült. Karácsonykor visszafoglalta Kolozsvárt, január elejére pedig egész Észak-Erdély a kezére került. Bátran támadva, merészen manőverezve, néha akár serege teljes pusztulást kockáztatva is, de március elejére gyakorlatilag egész Erdélyt felszabadította, csupán a gyulafehérvári és a dévai vár maradt ellenséges kézen, valamint az Érchegységben voltak még román felkelők. A nevéhez fűződik tehát a szabadságharc első nagyszabású támadó hadműveletének sikerre vitele, amit – a bevezetőben már említett módon – előléptetéssel és kitüntetéssel jutalmaztak.

Már 1848 nyarán, a harcok Délvidéken való fellángolásakor felmerült az igény egy magyar jellegű, magyar köriratú katonai kitüntetés létrehozására, amit akkor V. Ferdinánd azzal hárított el, hogy ez nem használna a cs. kir. hadsereg szellemének. Az elképzelés az erdélyi hadjárat befejező szakaszával egy időben vált valósággá, a hadügyminiszter ezzel kapcsolatos rendeletét 1849. március 2-án adta hírül a Közlöny. Az eredmény egy három fokozatú kitüntetés lett, amihez elkészítették a jelvényeket is, ezeket azonban csak ideiglenesnek szánták, a harcok befejeztével díszesebbekre szándékoztak cserélni azokat.

Az I. osztályú érdemrendet tábornokok és törzstisztek kaphatták meg nagy jelentőségű győzelmekért, hadműveleti tervek sikerre viteléért, várak védelméért, elfoglalásáért. Az érdemjel sugarakkal díszített nyolcágú ezüstcsillag volt, közepén arany babérkoszorúval és hármas halmon nyugvó kettős kereszttel. Ezt a fokozatot Bemen kívül csak Görgei kapta meg – Buda visszavételéért – ám ő nem fogadta el a kitüntetést.

A II. osztályú érdemrendre azok számíthattak, akik „nagy tetteket visznek véghez, melyek nem csupán egyéni vitézség, hanem hadi combinatio eredményei." Az érdemjel vörös szalagra tűzött ezüst babérkoszorú, amely arany kettős keresztet fog körbe. Józef Bem az elsők között, 1849. március 9-én kapta meg az érdemrend II. fokozatát.

A III. fokozatot a személyes bátorság elismeréseként adományozták, olyan tettekért, amelyek „általánosan el vannak hőstetteknek ismerve a katonai életben.” A jelvény az előbbinél kisebb babérkoszorú vörös szalagon.

A Magyar Nemzetnek tett halhatatlan érdemei jutalmául a Hadügyminisztérium 1849. március 21-én állította ki Józef Bem számára az előléptetéséről és a kitüntetéséről szóló díszes okleveleket, melyek mind tartalmi, mind formai szempontból nagyon hasonlítanak egymásra.

Mindkét oklevelet Mészáros Lázár hadügyminiszter adta ki, de a kitüntetésnél – az érdemrend szabályzatának megfelelően – szerepel Kossuth Lajosnak, mint az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökének aláírása is. A fontos szavakat nemzeti színekkel, vörös-ezüst-zölddel emelték ki. Mindkét oklevelet V. Ferdinánd pecsétjével erősítették meg, noha a király ekkor már három hónapja lemondott a trónról.

A kitüntetést és az okleveleket április elején adta át a Hadügyminisztérium és az országgyűlés küldöttsége Bem szászsebesi főhadiszállásán. Az eseményről Petőfi így számolt be: „Az átadás csak szobában, néhány tiszt jelenlétében történt, mert helyben nincs sereg, s különben is a mi vezérünk nem szokott az efféle sallangos és csattogó ceremóniákhoz. Volt ennek a kis szobai ünnepnek mindamellett sok pedanti és táblabírói oldala, de volt olyan momentuma is, mely megható, megrázó, mondhatni nagyszerű volt, midőn az öreg Németh alezredes e szavakkal adta át tábornokunknak az érdemjelet: »Én nem vagyok szónok, s ha az volnék, se tudnék most beszélni. Engedje meg Ön, hogy megcsókoljam Önnek jobb kezét, mely az én hazámért vérzett!« – és sírva csókolta meg a tábornok csonka kezét, s mi, kik jelen voltunk, mindnyájan sírtunk – de ezt nem olvasni kell, azt hallani és látni kellett volna.”

A teljes cikket és a forrásokat a Magyar Országos Levéltár honlapján találhatják meg.