Kedves Olvasó,

azért van abban valami báj, amikor és ahogyan egyszer csak a Kelet és a Nyugat összeér. Amikor elmosódnak az ideológiai határok, amikor nem számít, milyen jelvény fityeg a hajtókán. És amikor mindegy is, ki, milyen Istent imád. Vagy imádott, hiszen az Istenek korán halnak - de csak azért, hogy a helyükre rögvest újak léphessenek.
Amikor a legkülönfélébb arcok is eggyé válnak.
Amikor mindenki egyszeriben ismerősnek tűnik.
Amikor rájövünk: ezt az embert láttam már valahol.
Hiszen ugyanazok a sémák, a pózok: amikor mindegy is, van-e bajusz vagy sem.
Mert a személyi kultusz mindenhol egyforma.

A Múlt-kor téli számában átnyújtott születésnapi tabló összes szereplője ikon.
A XX. század képmásai ők, akik évtizedeken keresztül részesei és alakítói voltak a világtörténelemnek. Hosszú, töretlen “sikerük” és “népszerűségük” okait ezúttal nem boncolgatjuk, mások már unásig megtették.

Amit ezúttal átnyújtunk, az egy fényképalbum, amelyben mindenki úgyanúgy mosolyog, ugyanúgy pózol. Amelyben minden ünnepeltre ugyanúgy tekintenek fel, és amelyben mindenkinek ugyanúgy tapsolnak.

A hatalom akarásának XX. századi, izmusokkal terhelt művészete ez. Amikor a kiválasztott lassan-lassan elszakad a valóságtól, és olyan állapotba kerül, ahonnan nincs visszaút.

Nietzsche szerint az igazság csúf. És azért van a művészet, hogy ne menjünk tönkre az igazságtól - mondja. 

Amit e születésnapi tabló szereplői a XX. században műveltek - önmaguk takarásától nem lelve saját énjüket, kibontakoztak -, az maga volt a művészet. Csakhogy ebbe a művészetbe emberek milliói mentek tönkre, vagy pusztultak el.

Mi lett volna akkor, ha tudjuk a valót?

Azt, hogy valójában pózban az igazság.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. tél számában olvasható.