2020. nyár: A magyar film 30 felejthetetlen pillanata
ITT támogathatsz bennünket

Londoni zavargások újkori módra

2011. augusztus 11. 09:35

Vallási színezetű lázadásként indult, de végül barbár rendbontásba torkollott Nagy-Britannia történetének egyik legnagyobb zavargása. A miniszterelnök kezdeti tétlenkedésével csak tovább súlyosbította a helyzetet, az erőszak eszkalálódásának végül – a mostani zavargások során is majdnem helyzetbe hozott – hadsereg brutális fellépése vetett véget. A reguláris erők túlkapásai rámutattak, hogy a hadsereg nem pótolhatja a csak fél évszázaddal később felállított professzionális rendőri szervezet munkáját.


A 18. században a brit városok nem sokban különböztek a vén kontinens településeitől: a városok túlzsúfoltak voltak, a borzalmas higiéniai viszonyok nyomán kialakuló járványok pedig rengeteg áldozatot szedtek. Ráadásul a magas adók és a szegények életét megnyomorító törvények mellett ott lebegett az állandó besorozás réme, ami végig fenyegette a középosztályt; Nagy-Britannia bekapcsolódott a spanyol (1701-1714) és az osztrák (1740-1748) örökösödési háborúba, a hétéves háborúba (1756-1763), hadakozott a gyarmatokon, míg otthon a jakobitákkal kellett felvennie a kesztyűt. A szigetország egy puskaporos hordóra emlékeztetett, amelynek valóban csak egy szikrára volt szüksége.

Ezt a bizonyos szikrát az ősellenség katolikusok szolgáltatták. A VIII. Henrik által 1534-ben alapított anglikán egyház egy rövid ideig, I. Mária uralkodása alatt ugyan egyesült a katolikus egyházzal, de I. Erzsébet 1559-ben újra kinyilvánította függetlenségét Rómától. A katolikus egyház ugyan fennmaradhatott, de követőit módszeresen zaklatták. A protestáns berendezkedésű országban a 18. században lassú olvadás volt megfigyelhető, azonban a katolikusok emancipációját biztosító törvényre egészen 1832-ig kellett várni.

A Papists Act 1778 az első olyan törvény volt, amely a katolikusok elleni diszkrimináció felszámolását célozta, garantálta a magántulajdont, és kimondta a föld öröklését. Hatályba lépése előtt számtalan törvény sújtotta a katolikus vallású polgárokat, lényegében kizárták őket a közéletből, s nem viselhettek közhivatalt. Az 1778-ban elfogadott szöveg preambuluma leszögezi, hogy a törvény a katolikusokat érintő diszkriminatív intézkedések ellen született, s felmenti őket azon kötelezettség alól, hogy a brit hadseregbe való belépéskor vallási esküt tegyenek. Mindez egy kényszer szülte, gyakorlati megfontolások alapján hozott megoldás volt, hiszen Nagy-Britannia ekkoriban katonai értelemben igen sebezhető volt, javában tombolt az amerikai függetlenségi háború, hadban állt Franciaországgal és Spanyolországgal. A szigetországnak égetően szüksége volt a katolikus újoncokra, mivel emberanyagban nem állt éppen fényesen.

Mivel az 1698-es katolikusellenes törvények (Popery Act) közül csak nagyon kevés lépett életbe, ezért a brit katolikus vallási vezetők a törvény hatályon kívül helyezése ellen kampányoltak, mondván, az csak tovább szítaná a már meglevő, régóta húzódó feszültséget. Sőt, arra is rámutattak, hogy Írországból és a skót felföldekről már eddig is nagy számban toboroztak katolikus vallású férfiakat. A figyelmeztetések ellenére a képviselők egy csoportja úgy döntött, átveri a törvényhozáson a passzusokat, amelyet végül Sir George Savile nyújtott be.

1780-ban Lord George Gordon állt annak a mozgalomnak az élére, amely a két évvel korábban életbe léptetett törvény megsemmisítését tűzte zászlajára. Gordon tüzes beszédeiben arra figyelmeztette hallgatóságát, hogy a törvénnyel a pápák fogják uralni az országot, s visszatér az abszolút monarchia intézménye. A később zsidó vallásra áttérő, az egyház kebeléből kitaszított, életét börtönben végző képviselő azt hirdette, hogy a szigetország katolikusai összefognak a kontinensről származó hittársaikkal és együtt támadják meg Nagy-Britanniát. Gordon olyan népszerűségre tett szert, hogy végül sikerült elérnie a törvény kihirdetésének megakadályozását Skóciában, miközben az Angliában és Írországban továbbra is hatályban maradt. 1780 elején több alkalommal is találkozott III. György angol királlyal, de az uralkodót nagy bánatára nem sikerült meggyőznie a szerinte küszöbön álló veszély aggasztó mértékéről. A király eleinte kedvelte őt, de később irritálta Gordon jelenléte és nem volt hajlandó többé fogadni.

A politikai széljárás később megfordult, 1780. május 29-én Gordon találkozót szervezett a Protestáns Szövetséggel, majd lelkes követőivel együtt a képviselőház elé vonult, ahol a törvény eltörlésére felszólító petíciót akarták átnyújtani. Mialatt Gordon a parlament épületében tartózkodott, kint elszabadultak az indulatok. A protestánsok első felvonulását követően magasra csaptak a nacionalista hullámok, de az emberek ekkor még gazdasági-politikai frusztrációjukat akarták levezetni, a megmozdulásnak semmiféle vallási színezete nem volt; a kereskedelem visszaszorulása miatt Nagy-Britannia szerte csökkentek a bérek, nőttek az árak és magasra szökött a munkanélküliségi ráta. A cenzusos választójog értelmében a szegények nem szavazhattak, ezért követelésük süket fülekre talált.

A zavargások első hulláma után Richmond grófja kijelentette: az emberek valószínűleg a tengerentúli gyarmatok igazgatását szabályzó Quebec Act miatt dühösek – ezt azonban kevesek hitték el neki. Mások azt gondolták, hogy a lángra lobbant feszültség Nagy-Britanniának a világban betöltött pozícióvesztésének tudható be; sokan voltak, akik az elhúzódó háborúk ellen tüntettek, mások Lord North miniszterelnök vezetői képességét vonták kétségbe. Június 2-án hatalmas tömeg, mintegy 40-60 ezer ember verődött össze, majd a résztvevők a parlament felé vették az irányt. A tiltakozók közül egyesek „Nem a pápaságra” feliratú transzparenseket hordoztak körbe, az emberek büszkén öltötték magukra a megmozdulás szimbólumát, a kék kokárdát. Amikor megérkeztek a felsőház tagjai, végképp elszabadult a pokol: a békés felvonulás zavargásokba torkollott, a feldühödött emberek pedig megverték az őket csitítani próbáló képviselőket.

A hatóságok képtelenek voltak megakadályozni az erőszak továbbterjedését. A brit miniszterelnök, Lord North hibázott, amikor nem adott parancsot a nagyobb számú rendőri erő kivezénylésére – igaz, nem sokat tehetett, hiszen ekkor még nem létezett állandó rendőrség, így a House of Commonnál levő egységek teljesen tehetetlennek voltak a fékezhetetlen tömeggel szemben. III. György utasítására a hadsereget vetették be, amely hazazavarta a járműveket borogató embereket. A lázongás letörése után a képviselőházban lázasan folytatódhatott a munka, s 192 igen, 6 nem ellenében leszavazták a petíciót.

Ekkor a kormány már úgy hitte, sikerült elhárítania a legnagyobb veszélyt – de tévedett. A tömeg egy katolikus kápolnát vett célba, mire a hadsereg újfent közbelépett, s tizenhárom embert letartóztatott, a felkelés vezetőinek azonban sikerült kereket oldaniuk. Az erőszakspirálnak ezzel nem volt vége, még ugyanazon az éjjel a bajor és a szardíniai követséget is megtámadták, s lényegében minden jómódú katolikus háza veszélyben forgott. Másnap megtámadták a hírhedt Newgate Prison-t, de hasonló sorsra jutott southwarki párja, a The Clink is, amelyet a földdel tettek egyenlővé. A börtönök megrohamozása után számos fogolynak sikerült megszöknie, közülük olyanok is, akiket végül soha nem kerítettek kézre. A támadók a kápolnák és nagykövetségek mellett olyan szimbolikus épületeket is megostromoltak, mint a Bank of England, vagy éppen a főbíró, William Murray háza. A „vadászat” középpontjává a szegény sorsú ír katolikusok lakta Moorfields vált, ahol mintegy száz házat gyújtottak fel a tüntetők. A kiváló filozófus, Edmund Burke háza is veszélybe került; a Töprengések a francia forradalomról című úttörő munka szerzőjének személyében látens katolikust láttak, a boszorkányüldözésnek kitett Burke egy évvel később el is veszítette képviselői székét Bristolban.

A hadsereg június 7-én újra kivonult, de ekkor már nem válogatott az eszközökben: bevezették a statáriumot, 285 embert agyonlőttek, 200-at megsebesítettek, 450 személyt pedig letartóztattak, közülük 25-t felakasztottak. A főkolompos – akit egy kiváló ügyvéd, a vádlott unokaöccse védett – Gordont is elfogták, de a hazaárulás vádját nem találták megalapozottnak. (Gordont végül Marie Antoinette jó hírnevének besározásáért vádolták meg, majd újra felmentették. Amikor később megjelent a bíróságon, nem tett eleget a kipájának levételére felszólító bíró kérésének, így újra börtönbe került. Itt érte utol a halál, 1793-ban, tífuszban hunyt el.)

A Gordon vezette zavargások kikezdték Nagy-Britannia hírnevét, sokan már a demokrácia halálát vizionálták. Az erőszakos fellépés hatására Spanyolország megszakította tárgyalásait Nagy-Britanniával; ráadásul az Ibériai-félszigeten úgy hitték, hogy az események teljesen aláássák a szigetország politikai berendezkedését, ezért az összeomlás az ő malmukra hajtja a vizet. A szomorú események elkerülhetetlenné tették a rendészeti reformok keresztülverését; Shelburne grófja például azzal a meghökkentő ötlettel rukkolt elő, hogy Nagy-Britanniának fontolóra kellene vennie a Franciaországban is alkalmazott rendőri modell bevezetését. Mindezek ellenére a Metropolitan Police Service-t csupán fél évszázaddal később, 1829-ben, míg a City of London Police-t 1839-ben állították fel.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2020. nyár: A magyar film 30 felejthetetlen pillanata
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár