Vétkesek és áldozatok a magyar történelemben

2011. április 22. 12:19

Francia csengésű neve miatt szemelték ki Benárd Ágostont a trianoni szerződés aláírására, ami miatt a kortársakban fel sem merült, hogy a parlamenti széket orvosi köpenyre cserélő egykori keresztényszocialista honatya „vétkes” lenne a nemzet megcsonkításában, bár politikai ellenfelei ezt később rendre felrótták neki – többek között erről is szó volt a Vétkesek és áldozatok a 19-21. század hazai és nemzetközi konfliktusaiban címet viselő budapesti konferencián.

Korábban

Hermann Róbert Háborús atrocitások 1848-49-ben Magyarországon című előadásában leszögezte: a 19. századi háborús hadviselésben már felfedezhető a civilizáció nyoma, annak ellenére, hogy nem volt olyan nemzetközi egyezmény, ami garantálta volna például a hadifoglyok humánus bánásmódját. Ezekben az esetekben a józan érdek diktált, a katonai vezetők ugyanis belátták, hogy a polgári lakosság kiirtása egyfelől elkeseredettséget, másrészt ellátási problémákat szül. A legnagyobb vérengzések nem is az államok közötti fegyveres összecsapásokat, hanem a polgárháborúkat jellemezték, de voltak kivételek: ilyenek a Napóleon-vezette féle egyiptomi hadjárat alatt Jaffa elfoglalása, a spanyol gerillaháborúk, vagy az 1812-es Oroszország elleni hadjárat során elkövetett atrocitások.

A történész elmondta: a nemzetközi jog szerint a Habsburg Birodalom és Magyarország között nem államközi konfliktus volt, az atrocitások természetét illetően viszont az államok közötti konfliktus jegyei jellemezték. A délvidéki etnikai tisztogatás legsúlyosabb esetére 1849 februárjában Zentánál került sor. A szerbek érkezése után a magyarok körében kitört vérengzés balkáni módon, válogatott kegyetlenséggel történt, de ezeket nem a bevonuló irreguláris és reguláris csapatok, hanem a helyiek követték el, ami a 20. századi délszláv háborúkra emlékeztet – figyelmeztetett a történész. Jellemző, hogy a szembenálló felek 1848 előtti szociális sérelmeket is törlesztettek, ami ebben a formában nem öltött etnikai jelleget. A reguláris-reguláris erők között ritkának számítottak a túlkapások, de arra már annál inkább volt példa, hogy a reguláris erők gerillatámadás esetén, amennyiben hátrány érte őket, terrorizálták a polgári lakosságot.

Szakály Sándor előadásában a második világháború utáni megtorlásokat vizsgálta. A történész elmondta: az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. január 25-i miniszterelnöki rendelete (népbírósági törvény) után, de még a február 5-i hatálybalépés előtt születtek ítéletek. A cél a példastatuálás volt, a megtorlásokhoz csupán meg kellett találni a megfelelő bírókat, majd felállították az igazoló bizottságokat, létrejött a HM Katonapolitikai Osztálya, valamint az ÁVÓ. A népbírósági rendelet/törvény alapján az is a vádlottak padjára került, aki 1944. október 15-16. után szolgálatot vállalt, vagy magasabb rendfokozatba került, de az sem számíthatott kegyelemre, aki már 1919-ben odaállt Horthy mellé – hívta fel a figyelmet a történész. Azóta a Legfelsőbb Bíróság már kimondta: az esetek nagy többségében (90 százalék) a tábornoki kar tagjai nem követték el a népbíróságok által a számukra felrótt bűnöket. A történész rámutatott: szinte nem volt olyan személy a tábornoki karból, akit ne ért volna valamilyen retorzió, lefokozás, kicsapás, vagy nyugdíjelvonás.

Kónya István a genfi egyezmények és az 1956-os sortüzek közötti kapcsolatot vázolta fel a belső jogalkotás szemszögéből. A tömeges sortüzek elkövetőinek felelősségre vonására a rendszerváltás során megfogalmazott igazságtétel igénye miatt kerülhetett sor. Az 1991. január 21-én életre hívott Kahler Frigyes vezette bizottság a jog és történettudomány eszközeivel próbált képet alkotni arról, hogy milyen sortüzek, és tömeges kivégzések történtek a forradalom idején. Az előadó emlékeztetett: tisztán belső joggal nem kerülhetett volna sor a büntetőjogi felelősségre vonásra.

Kónya István felhívta a figyelmet az akkori elsődleges jogi problémára, az elévülésre, kitért a Zétényi-Takács-féle törvényjavaslatra, az Alkotmánybíróság döntésére, egészen a Legfelsőbb Bíróság ítéletéig. (1991-ben a képviselők elfogadták a törvényjavaslatot, amely lehetőséget adott arra, hogy az 1944. december 21. – 1990. május 2. között elkövetett és politikai okokból megtorlatlanul maradt emberölések, halált okozó testi sértések és hazaárulások ügyében az elévülés újrakezdődjék. A törvénytervezetet azonban nem írta alá Göncz Árpád köztársasági elnök, majd az Alkotmánybírósághoz fordult. Az AB törvényellenesnek minősítette a törvénytervezetet, amely így nem lépett hatályba.)

Abban többnyire egyetért a jogásztársadalom, hogy a szovjet csapatok bevonulása után háború zajlott hazánk területén, s ennek következménye, hogy az ezt követően eldördült sortüzek elkövetőinek felelőssége az 1949-es genfi konvenció értelmében soha nem évül el. Az előadó elmondta: sokszor nem került sor vádemelésre, sok esetben bizonyíték hiányában felmentő ítélet született, s mindössze öt ügyben történt büntetőjogi felelősségre vonás. A sortüzek politikai kigondolói nem voltak megállapíthatóak, vagy meghaltak. Kónya István szerint a nemzetközi jog beemelése és az LB ítélete is azt mutatta: egyetlen hatalom sem támadhat saját népére.

Lattman Tamás nemzetközi jogász egy másik előadásban a problémához visszakanyarodva elmondta: védelmébe veszi az AB-t, mivel a taláros testület kellő időt hagyott a jogalkotónak, hogy javítsa ki az eredeti törvény hibáit. Az előadó szerint számtalan színvonaltalan kritikát fogalmaztak meg az alkotmánybírákkal kapcsolatban, miszerint a Sólyom László vezette testület nem akarta a sortüzek kitervelőinek és végrehajtóinak felelősségre vonását.

Nehéz objektívnak maradni Trianonnal kapcsolatban, mivel ez a magyar történelem egyik legnehezebben feldolgozható eseménye – mondta el az Osztrák-Magyar Monarchia és az ország területi megcsonkításáig tartó nemzetiségi politikát kritikával illető Beszteri Béla. (MTA VEAB Gazdaság-, Jog- és Társadalomtudományi Szakbizottság) Mégis, kilencven évvel Trianon után itt az idő az önvizsgálatra és új utak keresésére – fogalmazott. Erre Schengen és az Európai Unió kitűnő keretet biztosít, a határok által szétszakított emberi kapcsolatok, utak és gazdasági keretek összefogással újra helyreállíthatóak. Nincs értelme a bűnbakok keresésének, példát kell adni a kis népek közötti lojalitásra és mértéktartására – zárta mondandóját a professzor.

Dr.Vizi László Tamás, a Kodolányi János Főiskola tanszékvezető tanára a trianoni szerződés két aláírója, Drasche-Lázár Alfréd és Dr. Benárd Ágoston kiválasztásának körülményét világította meg. Már a május 31-i indulásról megjelent másnapi tudósítások „mínuszos” jellege is azt mutatja, hogy a közvélemény fejében meg sem fordult, hogy a két aláírót vétkesként könyvelje el. A híreket nem kommentálták, azok csak konstatálták az eseményeket, hasonlóan június 4., a szerződés aláírása utáni beszámolókhoz.

Hosszú vita előzte meg a kiválasztást. A május 27-i kormányülésen Simonyi-Semadam Sándor vezetésével hosszú tanakodás vette kezdetét az aláírók személyét illetően; Benárd ekkor francia hangzású neve miatt vált „alkalmassá” a feladatra. A május 28-i minisztertanácson Benárd második alkalommal is határozott nemmel válaszolt a „felkérésre”, s inkább Soós Károly honvédelmi minisztert javasolta. (Drasche-Lázár Alfrédot a miniszterelnök és Teleki Pál külügyminiszter ajánlotta) A Nemzeti Hadsereg tisztikara azonban opponálta Soós Károly kiküldését; a döntés visszakerült a minisztertanácshoz, az újabb „felkérést” Benárd már nem utasította el. Az előadó szerint a két férfi vétkesnek semmiképpen nem nevezhető, majd hozzátette: ma a közvélemény sincs tisztában azzal, hogy kik voltak és milyen körülmények között kellett elvállalniuk ezt a hálátlan feladatot.